- Márpedig akkor sem kéne egy ilyen fiatal kisasszonynak lovagolnia.

Lord William Seydell hátradőlt a kerti székben, ujjait összefűzte a tarkóján, mintha az előző mondatot meg sem hallotta volna. A vasszürke égbolton alattomos, lomha esőfelhők kúsztak végig, a smaragdszín fű még egészen nedves volt az előző kósza záportól. Végigsimított őszes halántékán, és halvány, büszke mosollyal az arcán oldalra pillantott.

   - Nem olyan kislány már, Monty. Tizenhárom éves.

Sir Montgomery Thomsett rosszallóan megrázta a fejét. Életerős, negyven év körüli férfi volt sötét gesztenyebarna hajjal, értelmes kék szemei olyan gyorsan cikáztak, mint a gondolatai. Egy pillanatra előbukkant a nap, bágyadt sugarai áttörtek a sűrű felhőrétegeken, és erőtlen kis fényükkel megvilágították a kastély vörös téglafalait.

  - Szűk az a redingot, ráadásul piros bársonyból – koppantott egyet a sétabotjával –, egyáltalán nem hölgyhöz illő, különösen nem egy ilyen fiatalhoz.

   - Talán terebélyes, fodros szoknyában kéne lovagolnia?

Montgomery a szájához emelte a csészét, de gyorsan le is nyelte a kortyot, hogy a férfi szavába vágjon.

  - Nem kéne lovagolnia. Elfelejtetted milyen beteg volt a télen? Megfázhat a tüdeje a nagy vágtázásban, aztán…

    - Ne ragozd, értem.

Lord Seydell hangja mélyen zendült, az avatott fül mégis könnyen kihallhatta, hogy érzékeny pontra tapintottak. Montgomery újra a kezébe vette a teáját, és óvatosan témát váltott.

   - Mit szólsz William Pitt tegnapi kijelentéséhez?

   - Szükség van a franciaellenes koalícióra, ez nem is kérdés.

  - Nagyon erősödnek a jakobinusok, de nem tartom jó ötletnek, hogy bevonjuk magunkat egy olyan nép ügyeibe, akik barbár módon felkoncolják a királyukat.

   - Van, amikor a diplomatikus távolságtartás már nem opció, pedig...

A távolból patadobogás hallatszott, egy izmos, fekete ló sziluettje bukkant fel a fák közül. Törékeny, sápadt lány ült a nyeregben, apró, kesztyűs keze erősen markolta a gyeplőt. Még gyorsabb tempóra tüzelte az állatot, már szinte csak pár méterre volt a márványozott terasz, ahol apja és vendége teázott, majd hirtelen megálljt parancsolt a lónak. Diadalmasan ugrott le a földre, mézszőke haja ziláltan keretezte az arcát. Lihegve, gyors pukedlivel üdvözölte a két férfit.

   - Sir Thomsett, öröm Önt Cobham Hallban látni.

Miranda sandán az apjára pillantott, mintegy visszaigazolást várva, helyes volt-e az etikett.

 - Lady Miranda, amíg kegyed mosolyát látom, Cobham Hall mindig csodás hely – biccentett Montgomery.

A lány zavartan mosolygott, bár értette a férfi évődését, a szíve mélyén mégis boldogsággal töltötte el, hogy már magázzák – mégha csak egy vicc erejéig is. A ló horkantva, szuszogva Miranda tarkójához simult, bársonyosan puha pofája megcsiklandozta a lány orcáját.

   - Pompás angol telivér, mi is a neve?

   - Caliban!

Montgomery szemöldöke magasabbra ugrott, mint nyugodt természete általában engedte. Döbbenten Lord Seydellre nézett magyarázatot várva, de a férfi széttárta a kezét.

   - A vadember Shakespeare Viharából – folytatta zavartalanul Miranda. – Gondoltam illene hozzám, ha már én is onnan kaptam a nevemet, igaz papa?

A férfi ellágyultan bólintott. Időskori áldásként született a lány, és minden egyes évvel egyre szebbnek és okosabbnak látta. Elfogult imádattal volt iránta, megszakadt a szíve, ha néhány napra Londonba hívta a kötelesség, és nélkülöznie kellett a kislányt. Miranda közelebb húzott egy széket Montgomery mellé, és kíváncsian fürkészni kezdte az arcát.

   - Ma mit fogunk tanulni, Sir Thomsett? Matematika? Történelem?

   - Irodalomból úgy látom nincs szükséged korrepetálásra. Geográfiával kezdünk.

Miranda kissé csalódott fintort vágott, de igyekezett leplezni. Kellemes csönd telepedett a teraszra. A levendulák komótosan bólogattak a szellőben, lila fejük lágy, balzsamos illatot párologtatott, mely belengte a kastély kertjét. A lány elunta a hallgatást, és diszkréten meghúzgálta Montgomery kabátujját.

 - Képzelje, édesapa megígérte, hogyha továbbra is megfelelően fejlődök a tanulásban, megengedi, hogy ott legyek az augusztusi rókavadászaton!

Montgomery nagyot sóhajtott, Lord Seydell pontosan értette ennek a sóhajnak a jelentését.

  - Édesapád igencsak nagyvonalú – pillantott fel Sir Thomsett –, de ahhoz tanulni is kell. Menj előre és készítsd ki Európa térképét, mindjárt jövök én is.

Miranda megperdült a tengelye körül, és sebesen felszaladt a lépcsőn. Lord Seydell nem várta meg míg a férfi megszólal, felkönyökölt a szék karfáján, és apró, élénk fekete szemeit Montgomeryre szegezte.

   - Egy rókavadászat még nem a világ vége.

   - Nem nőként neveled.

   - Ostobaság! – horkant fel a lord. – Balett, zongora, irodalom, francia nyelv... csupa olyan dolog, ami szükséges a nővé válásához.

Montgomery rosszallóan körbeforgatta a szemét.

   - William, nem kárpótolhatod magad, hogy az áhított fiúgyermeket Mirandába oltod.

   - Miért tennék ilyet? Pearl fiút vár az orvos szerint, ráadásul Miranda magától érdeklődik.

A férfi arca rezzenéstelen maradt, Lord Seydell érezte, hogy bizonytalan lábakon inog az érvelése.

   - Monty, te talán nem olvastad Rousseau-t? Hagyni kell, hogy fejlődhessen szabadon.

   - Egyszer még el fog vadulni.

A férfi felállt az asztaltól, könyveit a hóna alá csapta, és bement a házba. Miranda ezalatt a harmadik emelet sötétkék homályában osont. Az aranykeretes festményekről elhunyt nagyszülei, nénjei és távoli rokonai lesték minden rezzenését. Puha, nesztelen lépteit még egy macska is megirigyelte volna – hol spiccen járt, hol egy rövid szökkenéssel szelte át a folyosót, ügyelve, hogy olyan könnyeden mozduljon, amitől még a parketta sem reccsen.

Óvatosan bekémlelt az egyik fehérajtós szobába, anyja az ágyban feküdt hatalmas csipkézett paplanok és dunyhák között. Vékonyszálú, dióbarna haja szétterült a párnán, porcelánfehér bőrén átlátszódtak az erek, mintha keskeny patakok futnának a testében. Bágyadt, üvegesen kék tekintetével a plafont bámulta, a sötétítőfüggönyök szűrt világában úgy tűnt, mintha csak egy illékony tündérlátomás lenne. Miranda kissé borzadva nézte az anyja törékeny testéből kitüremkedő gömbölyű hasat, ezt a groteszk és félelmetes formát. Lady Seydell sokadik terhességével vetélt már el, így a lány gondolatában az áldott állapot inkább Mary, a komorna kezében összegyűlt véres lepedőkkel párosult.

Idegennek érezte a nőt, mintha csak egy betegeskedő, távoli rokon lenne, aki Cobham Hall vendége hosszú évek óta. A saját szobájában étkezett, szinte sosem jött le onnan, Miranda egy kezén meg tudta számolni, hányszor látta a birtok bármelyik más pontján. Kislánykorában hiába próbált közeledni hozzá, a nő finoman elutasította, és kikísértette valamelyik cseléddel. Szívében hamar elsorvadt az anya iránti vágy – eleinte csak szomorúan beletörődött, majd fokozatosan megfakult minden érzése. Bár még magának is félt bevallani, de nem maradt más, csak a mélyen megtelepedett ellenszenv.

A folyosó végén a saját szobája várta, porcelánbabák és apró, rózsamintás anyagokkal díszített párnácskák világa. Miranda benyúlt az ágya és az éjjeliszekrénye közé, hogy előhúzzon egy rongyosra szorongatott könyvet. Ez volt az egyetlen kis kötet, amit még tavaly sikerült elcsennie édesanyja szobájából, amikor az asszony egészségügyi sétát tett a kertben. Hirtelen zavarában nem is tudta, mit emel le a polcról, de a Szicíliai románc megragadta a figyelmét, és ezt a választását később sem bánta meg. Sokadszor is izgatottan olvasta Julia és Hippolitus párbeszédét, szíve hevesebben dobogott, valahányszor ehhez a részhez érkezett.

Az óra csengő-bongó zenejátékával elütötte a hatot, Miranda riadtan összecsapta a könyvet, és visszacsúsztatta a rejtekhelyére. Gyorsan szedte a lábait a lépcsőn, bokája kis híján kibicsaklott a nagy sietségben. A könyvtárba érve Sir Thomsett már előkészített mindent, ujjaival türelmetlenül dobolt az asztalon. Miranda halkan becsukta az ajtót, leszegett fejjel állt a férfi előtt, és igyekezett benntartani a lihegését.

   - Elkéstél Miranda, pedig kértelek, hogy készülj elő.

   - Elnézést, Sir Thomsett – motyogta.

A férfi hamar megenyhült a lány szavaitól, Montgomery közel sem tudta gyakorlatba helyezni elméleti szigorát. Leporolta az egyik térképet, és maga mellé ültette Mirandát.

   - Franciaországgal foglalkozunk ma.

A lány elhúzta a száját.

   - Ne fintorogj, félig Montfort vagy, édesanyád családja francia. Nézd, itt a térképen Bretagne, itt pedig Montfort-sur-Meu, ahonnan származtok.

Montgomery hosszan magyarázta Franciaország földrajzát, fontosabb folyóit és megyéit. Leíratta egy papírra egyenként az összes megyeszékhelyet, és a befolyásos nemesi családok központját. Miranda unottan körmölte a városneveket, a férfi akaratlanul és észrevette a látványos szenvedést.

   - Mi a baj? Nem érdekel Franciaország?

   - Sosem lesz közöm a franciákhoz, én Angliában maradok.

Odakint már besötétedett, Montgomery rápillantott az órára, és kinyújtózott. Miranda tekintete azonnal felcsillant, tudta, hogy a tanításnak vége, és immár kötetlenül beszélgethetnek.

   - Csütörtökön kikérdezem, addigra tanuld meg.

Miranda szófogadóan bólintott, és elpakolta a térképet, a férfi ezalatt pipára gyújtott. A kavargó, kékes füstben szinte megállt az idő, a kandalló száraz, illatos melege betöltötte a szobát. Montgomery ujjai alatt meggyűrődött a papír, ahogyan a lány fogalmazását szorongatta – tekintete újra ás újra végigfutott a szabályosan kanyarított gyöngybetűkön.

   - Erzsébet királynőt választottad?

   - Igen, mert erőskezű uralkodónő volt, de pártolta a művészetet, különösen Shakespeare-t.

Montgomery megköszörülte a torkát, és hátradőlt a fotelben, a lány vonásait megvilágította a kandalló tüzének fénye. Nézte a keskeny, sápadt arcot, mely egyáltalán nem hasonlított az idilli festmények pirospozsgás, pufók gyermekeihez. Miranda hatalmas, mogyoróbarna szemei egy különlegesen okos és kemény nő jövőképét sejtették a férfi számára, mely egyszerre töltötte el örömmel és aggodalommal.

   - Minden állatodat Shakespeare után nevezed el?

 - Csak a Viharból. A macskámat először Arielnek akartam hívni, de amióta arcon karmolt átneveztem Sycoraxnak.

A férfi jóízűen felnevetett.

   - Van benne ráció – ingatta a fejét Montgomery. 

   - Édesapa még bejön elköszönni?

   - Kétlem. Édesanyádnál van most.

A lány arcán furcsa szomorúság és féltékenység futott át, majd hirtelen felállt az asztaltól. Sir Thomsett értette a zaklatott mozdulatot, tudta, hogy a legjobbat azzal teszi, ha hagyja Mirandát elmenni.

   - Végeztünk mára. Jó éjszakát, kedves.

   - Jó éjszakát, Sir Thomsett.

   - Ne feledkezz meg az esti imáról! – szólt utána a férfi.

Miranda a szobájába érve becsapta az ajtót. Egy ideig még fülelt, hátha Mary bejön utána, de miután meggyőződött, hogy egyedül maradt, bebújt a paplanok alá. Előkereste a szűk kis résből a rejtegetett Radcliffe könyvet, és gyorsan elolvasott egy fejezetet. Remélte, hogyha friss még az élmény és a fantáziája, akkor talán a daliás szicíliai férfiről fog álmodni. Miután végzett az olvasással kötelességtudóan az ágy széléhez térdelt, és mormolni kezdte az esti imát. Szokásává vált, hogy csak az utolsó két sort suttogta hangosabban.

   - …és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.

Visszabújt a meleg takaró alá, és elfújta a gyertyát. Az áment mindig elfelejtette.