Az esteli harmat hatalmas, széles selyempaplanná varázsolta a rétet, még a kitartóan süvítő szél sem bántotta Katharina arcát. Sokáig keresgélt ide-oda hemperegve a mezőn, hogy rábukkanjon a legmegfelelőbb fűszálra, ami kellőképpen hosszú, rugalmas és ugyanakkor feszes is. Szórakozottan forgatta a szájában és lankadatlan kitartással szemlélte a csillagos eget. Vámpírrá válása óta semmi sem élénkült meg olyan erősen számára, mint a milliónyi apró fénypont a fekete mennyboltozaton. Ha hanyatt feküdt a fűben és pihentette rajtuk a szemét, egy idő után mocorogni látta őket, valósággal megelevenedett az addig mozdulatlan, sötét vászon. Ilyenkor teljesen elfeledkezett az idő múlásáról. Nem hallotta a kegytemplom harangjának kongását, észre sem vette, hogy már órák óta hever egyhelyben, két karját kinyújtóztatva a feje fölött. Huncut mosoly jelent meg az arcán, amint ismerős alakzatokat keresett az égen: jókedvű kacsintással üdvözölte az egyiket, a másiknak csókot dobott. Rálelt egy különösen fényesen csillogó pontra.

   - Te vagy a kedvencem – mutatott felé kacéran.

Nyelvével megpenderítette a szálat a fogai között, és a kalásszal próbálta megcsiklandozni az orra hegyét.

   - Katharina!

Ilse a ház ajtajában állt csípőre tett kézzel. A lány először nem szólt semmit. Még jobban összehúzta magát a fűben, kezét pedig a szájához szorította, hogy ki ne buggyanjon belőle az elfojthatatlannak tűnő kuncogás.

   - Katharina! Hol csavarogsz már megint te lány?

A nő szavai elhaltak a tücskök véget nem érő ciripelésében. Katharina szívesen játszadozott volna még, de nem akarta felbosszantani Ilsét. Kiegyenesedett a fűben és csintalanul intett neki.

   - Gyere már! Nem győzöm egyedül a lapátolást…

A lány kettőt perdült a küszöbön, egyik kezét gondosan a háta mögé rejtve. Behajtotta maga után az ajtót, szelíden még megsimogatta az öreg tölgyfaléceket, mintha köszöntené a házat.

   - Mit szorongatsz ott? – pillantott hátra Ilse.

   - Virágot szedtem – felelte Katharina szórakozottan. – Szegfűcsokrot Hildének, magamnak pedig borostyánból font koszorút.

   - Hát én nem kapok semmit?

   - Dehogynem, drága Ilse. Neked bodzavirágot hoztam.

Szikár arcú, negyven év körüli asszony volt, Katharina mindig úgy képzelte, hogy fiatalon igazán csinos lány lehetett. Az évek azonban megkeményítették a vonásait, kézfején kidagadtak az erek a sok mosástól és cipekedéstől. Vörös ujjai között zavartan forgatta a bodzát, mélyen beszippantotta a fehér virág illatát, majd visszaadta.

   - Jól van. Rendezd el őket szépen.

Katharina beletette egy vázába, a szegfűnek pedig keresett egy szép szalagot a konyhaszekrény fiókjában. Összekötözte a szálakat, és az asztalra helyezte a bokrétát. Visszasietett a bejárathoz, hogy ellenőrizze, szembeszökik-e a csokor, amikor valaki belép az ajtón. Elégedett volt az összképpel, tompa koppanások kísérték a lépteit, ahogy letelepedett a kályhához. Összedörzsölte a tenyerét és finoman rátette a kezét az átforrósodott cseréplapokra. Fogai halkan összekoccantak, miközben didergett.

   - Jaj, de átfagytam…

 - Legközelebb talán nem kellene kódorognod egész éjszaka odakint a hidegben. Na, rajta kislányom, segíts a kemencénél.

Megkerülték a házat. Ilse elővett egy hatalmas péklapátot a kamrából, Katharina pedig kikereste az egyik nagy kosarat, amelyet saját kezűleg készített. A hűs éjjeli levegő már csípte az arcát, kellemes érzet töltötte el, amikor a kemence közelében megcsapta az orrát a piruló tészták illata. Egy futó pillanatra elszontyolodott, egyszeriben nagyon vágyott egy szelet frissen sült, puha, meleg kalácsra, sóvárogva nézte, ahogy Ilse egyenként a fonott kosárba helyezi a darabokat. Mikor végzett, két oldalról felnyalábolták a pakkot és becipelték a házba.

   - Miért kell mindig ilyen sok nehéz ételt hurcolnod?

  - Jaj kislányom, hát különben hogyan tudnánk pótolni a megrongált holmikat? A törött korsó helyett is újat kell majd vennem…

   - Az véletlen volt – biggyesztette le a száját Katharina.

  - Tudom, tudom. De attól még meg kell keresnem az árát. A nagyságos asszonytól sajnos nem számíthatok sok segítségre.

Katharina figyelmét nem kerülte el, hogy a komorna hangja inkább féltő volt, semmint bosszús. Lehuppant az étkezőasztalhoz, kezébe vette a borostyánkoszorút, és a hajába tűzte. Sokszor kívánta, hogy bárcsak egy erdei manó vagy tündér lehetne, aki bármilyen állat és növény alakját fel tudja venni. Nagyon szeretett volna például őzzé vagy sündisznóvá változni, bár inkább valamilyen madár lett volna, hogy a magasból pásztázhassa végig a vidéket. Ütemesen ingatta a fejét a kakukkos óra kattogására.

   - Hilde mikor jön haza?

   - Nem tudom, kedvesem. Ismered a szeszélyeit – tette hozzá aggódva Ilse.

Csend telepedett a házra. Katharina nem mozdult az asztaltól, gyermekkori meséken merengett. Ilse egy idő után énekelni kezdett. A lány sokszor rácsodálkozott, hogy mennyivel tisztábbá, majdnem széppé válik a komorna amúgy karcos hangja éneklés közben. Rózsaszín árnyalat virított a mélykék tónusok alatt a hajnali égbolton. Csupán a vékony felhőcsíkok csúfították el az összképet, ahogy bolyhos szürke hernyóként, komótosan úsztak át a pazar háttér előtt. Katharina minden kinti neszre hegyezni kezdte a fülét, és elbúsulva helyezte vissza az állát a hímzett terítőre, valahányszor a csalfa hangok elültek. Már majdnem elszenderült ültében, amikor egy határozott kattanással kitárult az ajtó és belibbent rajta Hilde. Katharina megpróbált mosolyogni, de észrevette a nő merev tartását, az összeszorított ajkakat és a gondterhelt ráncokat a homlokán. Metsző tekintetében olyan heves vihar dúlt, mint amilyen a forró nyári napokon támad fel hirtelen. Szerette volna néhány kedves szóval feloldani a feszültséget, de nem jött hang a torkára.

   - Ó, hát itt vagy… – lepődött meg egy pillanatra Hilde.

Legszívesebben szó nélkül az emeletre csörtetett volna, de amikor meglátta a lány szemében a féltéssel vegyes várakozást, erőt vett magán. Nehezére esett lenyelni a keserű gondolatokat, de a Katharina iránt érzett szeretete és a felelősségtudat végül győzedelmeskedett az indulatai fölött. 

  - Üzentek nekem valamit? – fordult a lányhoz, miközben levetette a kabátját és a tollas kalapot.

Katharina ajkát rövid, alig hallható, megkönnyebbült sóhaj hagyta el.

  - A Hermelincsászár üzeni, hogy csodásan érezte magát a múltkor, és ha ideje engedi, ma éjszaka bekukkant hozzánk. A Mormotakirály pedig kérdezteti, hogy mikor fogsz igent mondani a meghívására. Már nagyon szeretne vendégül látni a kastélyában.

   - Üzenem a Mormotakirálynak, hogy a Fehér Boszorkány most megsértődött rá, amiért a múltkor megváratta és eltart még egy darabig, míg ki tudja engesztelni.

Katharina nevetett, de aztán újra elkomorodott, mint mindig, amikor Hilde boszorkányként utalt magára. Tudta, hogy az emberek Lautenbachban gyakran nevezik így őt a furcsa szokásai, meg a bohókás megjelenése miatt, de legfőképpen azért, mert egyáltalán nem ismerik.

   - Én tudom, hogy valójában nem hiszik, hogy az lennél – fűzte hozzá szomorúan.

  - Nem? – vonta magasabbra a szemöldökét Hilde. A szája mosolygott, de Katharina látta a tekintetében megbúvó fájdalmat, amit ezekkel a gyermekded játékokkal próbált csillapítani. A nő lehúzta a kesztyűjét a kezéről, odalépett a lányhoz és megsimogatta az arcát.

   - Hol az a haszontalan komorna? – indult meg nagy elánnal a konyha felé.

Katharina aggódó pillantással nézett utána, de aztán eszébe jutott, hogy Ilse hány ehhez hasonló jelenetet átvészelt már. Már épp felkelt volna, hogy a szobájába menjen, de ekkor Hilde váratlanul újra felbukkant az ajtóban.

   - Köszönöm a virágot – majd kacsintott egyet és kiment.

A lány egész belsőjét melegség öntötte el. Megnyugodva lépdelt felfelé a lépcsőn, korholta magát, hogy többet képzelt bele a helyzetbe, mint amiről valójában szólt. Igazából nem is történt semmi, Hildének egyszerűen csak nehéz napja volt, holnapra mindannyian kipihenik és túllépnek rajta. Nem először fordult elő, hogy a nő zaklatottan ért haza, Katharina sokszor úgy várta őt, hogy közben azt találgatta vajon milyen hangulatban lesz, mikor belép.

Fent kibontotta szőke haját, belebújt a hálóingébe és az ágya mellé tette a fém gyertyatartót. Elhelyezkedett a paplan alatt, odahajolt a szelíden pislákoló lángnyelvhez, de képtelen volt elfújni. Egy makacs kis hang a fejében nem hagyta nyugodni. Végül dohogva szusszantott egyet és a szoba sötétségbe burkolózott. Így viszont csak még rosszabb lett. A kis hang nemhogy nem némult el, de egyre erősebbé vált, a lány egy-egy pillanatban ténylegesen hallani vélte. Úgy érezte, nem bír egyhelyben maradni, és tétlenül várakozni, hogy teljen az idő. Lerúgta magáról a takarót és nesztelenül az ajtóhoz suhant. Hosszú percekig hallgatózott, de idefent tökéletes csend honolt. Óvatosan kijjebb osont, eljutott egészen a lépcsőig. Fény szűrődött ki a konyhából, kisvártatva Hilde hangját is meghallotta. Lekuporodott a korlát tövébe és figyelt.

   - …mert ez a Stefan azt gondolja, hogy csak az üzlet, csak az üzlet, ami számít. Ennek semmi se fontos, ez se lát, se hall, ha pénzről meg befektetésekről meg tudom is én, miről van szó. Belefáradtam ebbe Ilse, nem csinálom tovább…

Katharina orrát erős dohányszag ütötte meg. Pár percig senki sem beszélt, a lány hirtelen azt hitte lelepleződött, de aztán megszólalt Ilse. Katharina rémülten figyelt fel a komorna visszafogott, szepegő hangjára.

   - De drága asszonyom… akkor mi lesz most?

Hilde sokáig nem felelt. Katharina szinte látta maga előtt a nő elmélázó tekintetét és a tovaillanó cigarettafüstöt, ami körbelengte. Hallotta, hogy válaszol valamit Ilsének, de olyan halkan mondta, hogy nem értett belőle semmit. Megint hosszú csendek következtek, a két nő csak tőmondatokban beszélt egymással és azokat sem lehetett tisztán hallani. Katharina úgy döntött, hogy visszatér a szobájába, mielőtt valóban rajtakapják. Sikerült észrevétlenül visszajutnia az ágyába, jól betakarózott, a paplan illata kellemes érzéssel töltötte el. Két karját a tarkója alá gyűrve újra a plafon felé fordult.

A Hilde által említett név ismerősen csengett a számára. Régebben, talán egy vagy két évvel ezelőtt hallott róla először, a nő is az idő tájt ismerhette meg. Sokat emlegette otthon, eleinte lesújtó hangon, nem éppen hízelgő jelzőkkel illetve a férfit. Később azonban olyannyira megenyhült, hogy olykor bele is pirult a mondandójába, miközben róla beszélt. Katharina gyakran elképzelte magának a misztikus alakot, magas, izmos, szőke férfiú öltött testet a fejében.

Néhány hónappal később Wormsbe látogattak és a főutcán betértek egy üzletbe, ahol a bejárat mellett a következő felirat díszelgett: Stefan Auerswald – bankár. A férfi, akivel találkoztak, cseppet sem hasonlított az általa elképzelt figurához. Átlagos termetű volt, bár semmiképpen sem gyönge alkatú, de a haja barna és enyhén kopaszodott. Az arca ártatlan, kisfiús, huncut mosollyal és apró rókaszemekkel. Hilde úgy mutatta be neki Katharinát, mint az unokahúgát, korához képest szinte kamaszos bájjal fecsegett a férfi közelében a lányról teljesen megfeledkezve. Sokszor hallotta Hildétől, hogy Herr Auerswald nemsokára meglátogatja őket Lautenbachban, sőt talán marad is egy vagy két napra. Azonban ez sosem érkezett el, Hilde lelkesedése pedig idővel alábbhagyott.

Katharinát szép lassan elnyomta az álom. Amikor másnap felébredt, semmi zajt nem hallott a házban, csak az esti énekesmadarak csiviteltek vidáman a közeli ágakon. Kitárta az ablakát, a kellemesen hűs szellő megcirógatta az arcát. Fütyörészett egy kicsit a madaraknak, szerette volna odacsalogatni őket valahogy a párkányra, de a nekik szánt magokat a lenti kamrában tartották. Vidáman szaladt le az alsó szintre, a házon belül senkit nem talált. Kiment a tornácra, Ilse a padon üldögélt és varrogatott.

   - Szervusz, Ilse – köszönt rá a lány.

   - Szervusz – felelte halkan a nő. – Jól aludtál?

   - Csodásan!

   - Örülök – jelent meg egy halvány mosoly a komorna arcán.

Katharina forgott párat a tengelye körül, úgy érezte, minden fáradtságot kialudt magából. Várta már a harangzúgást és elragadtatva figyelte a közeli épületek apró fényeit.

   - Hilde merre jár?

Ilse hallgatott. A tű fáradhatatlanul dolgozott az ölében.

   - Hilde elment – motyogta.

   - Már megint? – csüggedt el egy kicsit a lány.

   - Igen, kislányom. Angliába utazik.

A jeges félelem újból megmarkolta Katharina szívét.

   - De... de mikor jön vissza?

A tű most megállt a nő kezében. Ilse mélyet sóhajtott és arcát megemelve szomorúan a lány szemébe nézett.

- Nem tudom, kedvesem. Ismered a szeszélyeit.