Csontig hatoló, fagyos novemberi köd telepedett Oxfordra. A diákok fényes fekete cipői alatt recsegve törtek a száraz falevelek, jóízű, csibészes nevetéstől zengett a Merton College udvara. A kápolna csipkézett kőpillérei alatt egy magas fiú ácsorgott, hatalmas barna szemei áthatóan fürkészték az elhaladó tömeget. Negyed órája várakozott, vékony tweed kabátja alá beférkőzött a hűvös, nedves szél, és megborzongatta a mellkasát. Hamarosan egy alacsony, bajszos férfi bukkant fel az egyik oszlop mögül, gyapjúkalapját szorosan a homlokába húzta, és sietősen átvágott a kerten.

   - Mr. Fowler, régóta vár?

Daniel tagadóan megrázta a fejét.

   - Dr. Huntington, megkapta a levelet Mr. Milfordtól?

  - Igen, igen... Felesleges aggódnia – veregette meg a vállát barátian. – Johnnal régóta ismerjük egymást, ez a szerencsétlen szituáció nem veszélyezteti a maga tanulmányait. Ebben az évben én fogom állni a tandíját.

A fiú döbbenten bámult maga elé, majd hátralépett egyet.

   - Nem fogadhatom el, túl nagy szívesség.

  - Fogadja csak el. Nem képzeli, hogy hagyom a legkiválóbb orvos hallgatómat szélnek ereszteni piszkos anyagiak miatt.

A professzor biztatóan Danielre mosolygott, majd intett, hogy kövesse. A szűk, dongaboltozatos árkádok alatt temérdek diák hömpölygött, Dr. Huntington köpcös alakját megpillantva azonban szétszéledt a tömeg. Daniel lesütött szemmel követte, de így sem tudta elkerülni a rosszalló, irigy pillantásokat, amik végigkísérték. Amikor egy csöndesebb átjáróhoz értek, a fiú közelebb lépett.

   - Dr. Huntington, ma is eljöhetek a rendelőjébe?

A férfi megadó félmosolyra húzta a száját, és megtorpant.

   - Ennyire nehezen viseli, ha szívességet kell elfogadnia?

  - Ne értsen félre, nagyon hálás vagyok – motyogta Daniel. – De szeretném valamilyen formában viszonozni, ha lehetséges.

  - Az, hogy Mr. Milford nehéz anyagi helyzetbe került, még nem jelenti azt, hogy maga az emberek terhére van.

Daniel bizonytalanul lesütötte a szemét. Eszébe jutott a régi iskolaigazgatója, és a folyton nyikorgó, penészes ablaka, amit hosszú évek óta nem cseréltetett ki. Dr. Huntington látta a fiú komor tekintetét, így végül megadóan felsóhajtott.

   - Ha ennyire ragaszkodik hozzá, akkor délután jöjjön el, biztosan akad tennivaló.

A rossz érzés fellazult végre Daniel mellkasában, és elégedetten kezet fogott a férfival. Miután elköszöntek, a fiú a hálótermek felé vette az irányt, talpa alatt puha, bordó szőnyeg terült el, a kőfalakon aranykeretes festmények lógtak. Az ólomüvegen besütött a bágyadt délutáni nap, és színes fénymintákat rajzolt a padlóra, a szobákból fojtott beszélgetés, nevetgélés szűrődött ki. Daniel gyorsan és nesztelenül osont, igyekezett elkerülni bármiféle feltűnést, hogy a lehető legrövidebb úton a szobájába juthasson. A második emelet végén azonban nyílt egy ajtó, és egy püspöklila bársonykabát bukkant fel.

   - Nahát, Fowler! Hova a sietség? – villant meg a fiú széles farkasvigyora.

Daniel megtorpant a lépcsőfordulóban. Barry Edmonstone egyre közelebb ért, ujjaival végigtúrt fekete fürtjein, és flegmán zsebre dugta a kezét. Fehér húsú, angol úri fiú volt, orcáján jókedvű pír vöröslött rendszeresen. Zöld szemeit lefitymálón végigfutatta Daniel ruházatán, majd pisszegve intett, hogy kövesse. A szobában félig felbontott pezsgősüvegek, drága, Napóleon idejéből származó francia konyakok hevertek szanaszét, a könyvtári könyveken vöröses-barna pohárnyomok éktelenkedtek. Privát szoba volt, amit csak azok engedhettek meg maguknak az egyetem falain belül, akik kétszeres tandíjat fizettek. Fényesre polírozott faburkolat fedte a falakat, az asztalon finom indiai dohány és mentolos cukorka illatozott. Az ágyon ülve két másik fiú kártyázott, a selyem takarón kék papírbankók tornyosultak. Amint Daniel belépett mindketten felkapták a fejüket, és elvigyorodtak, ahogyan nem sokkal ezelőtt Barry.

 - Nahát Daniel, öreg cimbora! – kiáltott fel az egyikük. – Hát kimásztál végre Huntington seggéből, és leereszkedtél közénk?

  - Hagyjad Herman, ő nem keveredik az olyanokkal, mint mi – élcelődött Barry.

  - Pedig mi hányszor hívtuk a Myrmidon klubba... Ó, de feledékeny vagyok, szegényt nem vehették fel tagnak, mert még a tandíjat is alig köhögi ki, nemhogy a tagsági kvótát.

Daniel rendületlenül állt a szoba közepén, arcán a leghalványabb érzelem sem suhant át, egyedül a zsebébe mélyesztett keze szorult össze ököllé. Barry kacsintott egyet, és a háta mögé állt.

  - Ez igazán nem keresztényi hozzáállás, Clyde – csóválta a fejét. – Hát nem értettél meg semmit a múltkori istentiszteleten?

Clyde Grenville játékosan felkapta az egyik ananászt a tálból, és megvonta a vállát.

   - Olyan másnapos voltam vasárnap reggel, hogy már a pater nosteren elaludtam.

Herman és Clyde hangosan felröhögtek, Barry ezalatt átkarolta Daniel vállát. A fiú puha, makulátlan fehér kezétől kirázta a hideg, egy pillanatra sajátjára nézett, majd visszarejtette a zsebébe. Össze sem lehetett hasonlítani a kettőt – Daniel ujjain apró forradások, vágások éktelenkedtek, melyeket még nagyapja patikájában szerzett a vegyszerek használata közben.

   - Uraim! Félre az ízléstelen tréfával – mosolygott negédesen Barry. – Bizonyos forrásokból úgy tudom, Daniel barátunk még nem tapasztalta meg a... Bloomsbury kis nimfák nektáros kelyhét, úgyhogy itt az ideje, hogy szárnyaink alá vegyük.

A két fiú tekintete ravaszul összevillant Barry zöld szemeivel, arcukon merev önfegyelemmel tudták csak visszatartani a gúnyra éhező vigyort. Daniel azonban jól ismerte ezeket az apró rezdüléseket, és mélyen meg volt győződve, hogy Barry Edmonstone semmiféle módszertől nem riadna vissza, ha egy rangban alatta állót meg akarna alázni. A fiú kibújt az ölelő karok alól, és komoran visszaindult a saját lakrészébe.

   - Hé, Fowler! Most meg hová mész? Beijedtél, hogy elveszted a szüzességed?

   - Dolgom van.

Herman vakkantva felvihogott, mire a többi fiú is rákezdte. Daniel megállt a folyosón, és visszanézett.

  - Két hét múlva vizsga.

  - Ó, hallottátok? Danielnek randevúja van az anatómia könyvvel!

  - Hagyjad, úgyis csak ott lát pinát.

  - Mögöttetek ott áll az egész Lordok háza, nem érhet titeket semmi baj a kollokviumon – felelte csöndesen a fiú. – Nekem viszont tanulnom kell rá.

Sietős lépteit elnyelte a szőnyeg, de még egészen az emeletig hallotta a rosszindulatú huhogást, és gúnyolódásokat. Saját szobája jóval puritánabb volt, melyen kénytelen volt Archie Wicklow-val osztozni. A kövér fiú most is Daniel ágyán ücsörgött, sajátját tömérdek könyv és jegyzet borította, ám amint nyílt az ajtó, azonnal felpattant. Zavarodottan álldogált a szoba közepén, mellkasáról lesöprögette a morzsákat, de Daniel takarójáról már nem tudta eltüntetni az édes zsömle maradványait.

  - Mára végeztél is a kurzusaiddal, Danny? – dadogott bárgyún, miközben sarkával berúgta az egyik almacsutkát a szekrény alá.

Daniel elnézően mosolygott. Archie rendetlen, lassú felfogású és emellett falánk zugevő volt, de olyan jóindulatú, hogy a légynek sem tudott volna ártani.

   - Ma nem láttalak a kantinban... Makréla volt főtt krumplival – nyelt egy nagyot.

   - Dr. Huntingtonra vártam.

Archie megértően bólogatott, apró, malacszemeivel ide-oda követte a pakolászó Danielt. A fiú egy barna bőrtáskába füzeteket és papírlapokat hajtogatott, miközben percenként az órájára pillantott.

   - Felhoztam neked egy adagot, odatettem az éjjeliszekrényre...

   - Nagyon kedves tőled, de most nincs időm ebédelni.

Daniel gyorsan magára kapta a kabátját, ám mielőtt kiviharzott volna az ajtón, megtorpant a küszöbön és visszafordult. Szája szegletében jóságos, mindentudó mosoly villant.

   - Archie!

   - Igen, Danny? – derült fel az arca.

   - Megkérhetlek, hogy edd meg helyettem?

A Turl Streeten végigsüvített a szél, útját felkavarodott levelek, és megtépázott kabátok kísérték. A könyvesboltok és borbélyüzletek cégérei nyikorogva hintáztak, aki csak tehette behúzódott egy kapualjba vagy étterembe. Daniel rendületlenül baktatott, hóna alá szorította a táskáját, míg szabad kezével a kalapját tartotta a helyén. Néhány sarokkal arrébb végre megpillantotta a jól ismert piros ajtót, átfagyott ujjaival megragadta az arany kopogtatót. Az üvegezett félkörívben fény gyúlt, és nemsokára csoszogás hallatszott a küszöb mögül.

   - Jöjjön be, Mr. Fowler – intett barátságosan Huntington. – Cudar idő van.

A keskeny folyosóról több szoba is nyílt, Daniel már jól ismerte a járást, így amint felakasztotta a kabátját, rögtön a legutolsó helyiség felé indult. A vitrines szekrényekben színes üvegek, fiolák, és nagy, zöld fémbödönök sorakoztak, az asztal makulátlanul ragyogott a tisztaságtól. Száraz gyógyszerszag terjengett a levegőben, mely a legtöbb emberből félelmet és undort váltott ki, Daniel azonban boldogan szippantotta be az illatot. Gyerekkorára emlékeztette, a bristoli kis patikára a sarkon, de még inkább a nagyapjára. Most is látta maga előtt az öreg Daniel Cartwrightot, amint kötényben, feltűrt ingujjal szárított kamillát tört a mozsárban. Egy hófehér alaknak tűnt csak a patika sötét bútorai között – dús, ősz haját hátrafésülve a bajsza alatt motyogott kedvesen, sápadt, vékony bőrén átütöttek a lila erek, ahogy erőlködve pasztává keverte a növényeket. A fiú szíve még mindig összeszorult, ha a temetésre gondolt, és arra a magányos kis fakeresztre, ami alatt csak az ő gyöngyvirágcsokra árválkodott. Gyorsan elhessegette magától az emléket, és kipakolta a jegyzeteit az asztalra.

   - Ma hétig rendelek – szólt a folyosóról Huntington.

Daniel biccentett. Pontosan tudta, hogy ez burkolt és udvarias formája annak, meddig maradhat a házban. Precízen és elmélyülten folytatta a munkáját, amivel a professzor megbízta, az aprócska pasztillák gyorsak készültek a keze alatt. Minél hamarabb végezni akart a feladatával, hogy még jusson ideje kísérletezni, amihez csak itt talált vegyszereket. Óvatosan kinyitotta a vitrint, kiemelt néhány sötét üvegcsét és lecsavarta a tetejüket, a szúrós szag hol a szemét, hol a torkát kaparta. Cseppenként vegyítette az oldatokat, szinte a legcsekélyebb változást is gondosan feljegyezte a könyvébe, majd elgondolkozva apró szorzásokat körmölt a papír szélére.

Durva dörömbölés verte fel a ház csöndjét, Daniel ijedten felkapta a fejét. Észre sem vette, hogy besötétedett, gyorsan elővette a zsebóráját, és döbbenten konstatálta, hogy tíz óra is elmúlt. Nem tudta hirtelen mihez kezdjen, szégyellte, amiért a professzor kérése ellenére itt maradt. A kopogás továbbra sem szűnt meg, a fiú várta, hogy Huntington felbukkanjon, ő pedig sűrű bocsánatkérések közepette kiosonhasson, de az öreg orvos sehol sem volt. Daniel halkan benyitott a dolgozószobájába, a férfi az íróasztalára dőlve hortyogott, előtte tucatnyi irat tornyosult. Az ajtó nyikordulására felriadt, homályos szemeit megdörgölte, és kissé zavartan a fiúra nézett, de mielőtt szólhatott volna a dörömbölés ismét felerősödött.

   - Nyissák már ki! – zendült fel egy öblös hang.

Dr. Huntington az orrára tolta a szemüvegét, és sietősen az előszobába rohant. A kulcs épphogy  fordult a zárban, mire az ajtó éles csattanással kivágódott, és két férfi lépett be.

   - Pont a bordáját nyomod, te idióta! – kiabált hátra dühösen az egyikük.

   - Menjél már előlem az útból! – ordított vissza a másik.

Daniel a szalon egy félreeső szegletében figyelte az eseményeket, szíve a torkában dobogott. A magas, fekete hajú férfi egy ájult nőt tartott a karjaiban, amerre csak lépett vele vöröslő vértócsák csöpögtek a kockás márványpadlóra. Huntington azonnal lesöpörte az ebédlőasztalt, mit sem törődve a drága porcelán holmival és finom damasztterítővel, hirtelen olyan ruganyos és fürge lett minden mozdulata, mintha nem is a hatvanadik életévét taposná. Az egyik félfordulat közben megpillantotta Danielt az ajtórésben, szúrós tekintete a fiúra szegeződött.

   - Mit ácsorogsz ott, fiam? – rivallt rá ércesen. – Moss kezet, igyekezz!

Daniel sebtiben a mosdótálhoz rohant, tenyerét alaposan megdörzsölte szappannal, miközben próbálta csillapítani a szívverését. Sosem ismert érzés kerekedett benne felül, a félelmet és nyomást leküzdő hideg, pillanatnyi nyugalom.

   - Menjenek most ki! – utasította a doktor a két férfit, akik vonakodva, de engedelmeskedtek.

Huntington belekotort a táskájába, és egy szikét vett elő. A penge nyomán felszakadt a finom bársonyruha és a fűző felfedte a hófehér kebleket. Daniel zavartan elkapta a tekintetét – anatómiakönyvekben, boncolásokkor látott már hasonlót, de ez most hús-vér lélegző női test volt, amilyet még sosem tapasztalt azelőtt.

   - Alszik, Fowler? – förmedt rá az orvos. – Jódtinktúrát kértem!

Daniel átnyújtotta a sárgás folyadékkal átitatott gézt. A nő bordái között egy néhány centis vágás tátongott, a vér vékony patakokban csordult végig az asztallapon. Huntington elállította a vérzést, majd a gézlappal kimosta a sebet. A sérült arcán fájdalom vonaglott végig, és hangos nyögéssel felszisszent. Daniel döbbenten hátrált, amint meglátta a kivillanó két, hegyes szemfogat. Értetlenül a tanárára pillantott, már épp szólni készült, de a férfi belé fojtotta a szót.

   - Később elmagyarázom.

A nő bágyadtan kinyitotta a szemét, homályos, borostyánbarna tekintete bizonytalanul kereste a szoba pontjait. Huntington fölé hajolt, és egy hidegvizes kendővel áttörölte az arcát.

   - Lady Seydell... ez most fájni fog.

Az orvos átszúrta a tűvel a hófehér, puha bőrt, és fürge mozdulatokkal varrni kezdte a sebet. A nő dühösen sziszegett, könnye kicsordult a fájdalomtól. Összeszorított fogakkal tűrte a procedúrát, azonban egy érzékenyebb pontnál megragadta Daniel csuklóját, és az ő kezén töltötte ki minden kínját. A fiú fegyelmezetten tűrte, ahogy a vékony ujjak a húsába vájtak, ám hamarosan lazult a szorítás, és a nő újra elernyedt.

   - Végeztünk is – mormogott maga elé a professzor.

Kitárta az ebédlő szárnyas ajtaját, a két férfi szinte egyszerre ugrott fel a helyéről, amikor megpillantották. Dr. Huntington megtörölgette a szemüvege lencséit, és kissé megfáradtan szuszogott. El volt már szokva az ilyen sürgős, nagy stresszel járó műtétektől, nyugdíjas éveihez közeledve már érezte, hogy megterheli az idegeit.

   - Megnyugodhatnak, nem súlyos. Néhány hét és teljesen rendbe jön.

   - Nem érte a szívét?

   - Mr. Carnon, gondolja, hogy közel negyven év praxis után nem tudnám ezt megállapítani?

A férfi megadóan bólintott, és egy megkönnyebbült sóhajjal végigtúrt fekete haján. Az idős orvos leroskadt a bőrfoteljába, majd kíváncsian felnézett.

   - Elmesélik, mi történt?

   - A Maddern-ház megtámadta a Perkinseket. Több lány is odaveszett a mészárlásban.

Huntington riadtan felugrott a helyéről.

   - Nyugodjon meg doktor, Lily jól van.

  - Hollowaybe mentünk, hogy elhozzuk a Maddern kislányt, akkor szúrták meg Mirandát – szólalt meg csöndesen a másik férfi, kék tekintetében még mindig düh villámlott. – Azonnal idejöttünk.

   - Előbb még agyonlőttem érte Robert Maddernt – tette hozzá az előző epésen.

Az orvos hitetlenkedve megrázta a fejét, és párszor végigsimított az orrnyergén.

  - Borzasztó, hogy ilyesmi megtörténhetett. Azt gondolná az ember, hogy ez már a felvilágosult tizenkilencedik század.

   - Messze vagyunk még attól.

Daniel ezalatt az ebédlőben ácsorgott, és kissé zavartan betakarta a nő fedetlen felsőtestét. Ujjbegyét a csuklójához nyomta, és számolta a gyenge pulzusát. Még sokáig nem engedte el, tenyere alatt érezte a puha, bársonyosan sima bőrt, és a pórusaiból párolgó langyos, rózsás illatot. Szerette volna megérinteni a sápadt arcot, ujja hegyével kirajzolni a finom vonásokat – a keskeny, egyenes orrot, a szépen ívelt lágy ajkakat és a kiugró, nemes arccsontot. Tétován leeresztette a kezét, és zsebre dugta, nehogy véletlenül is megtegye. A nő lassacskán újra magához tért, lázas tekintetét a fiúra emelte, majd a terítővel takart mellkasára. Feje visszahanyatlott a kemény asztalra, és halványan elmosolyodott.

   - Köszönöm – suttogta.

Nyikorogva nyílt az ajtó, és Dr. Huntington a két férfi kíséretében belépett a kék tapétás helyiségbe. Talpuk alatt megreccsent időnként egy-egy törött porcelán és üvegdarab, az ebédlőt néma izgalom uralta.

  - Egy ideig most ágyban kell feküdnie – nézett körbe az orvos. – Semmi nyújtózkodás vagy megerőltető mozdulat, azt pedig gondolom nem kell említenem se, hogy a fűző szigorúan tilos.

A nő bólintott, térdhajlata és válla alá két erős férfikar nyúlt, hogy kivigye a házból.

   - Nem is tudom, hogy hálálhatnánk meg.

   - Ne törődjön ezzel, Mr. Carnon – mormogta Huntington. – Ez a kötelességem.

Miután becsukódott az ajtó, várakozásteljes csönd szakadt a kicsiny előszobára. Daniel lassan hátrébb húzódott, és elkezdte összesöpörni az ebédlő padlóját. Vér és jód szaga járta át a helyiséget, a fiú némán gyűjtögette a nagyobb porcelán és kristálydarabokat a parkettáról. A professzor megtámaszkodott a falnál, cipője minden egyes lépésnél nyikordult a padlón. Meglazította a nyakkendőjét, és a helyére fordított egy felborult képkeretet.

   - Vámpírok.

Daniel keze megállt a levegőben, tekintete egyszerre volt szkeptikus és riadt.

  - Tudom mire gondol – felelte csendesen az orvos. – Néhány éve még én sem hittem el. De ha az ember saját húga azzá válik, akkor kénytelen hinnie a két szemének.

   - Miss Lily...

  - Igen, bár talán feltűnhetett magának is, hogy jóval fiatalabb nálam, és nem azért, mert nagy lenne a korkülönbség. Születésünk szerint tíz év, de külsőre lassan a saját lányom lehetne.

A fiú hitetlenül pislogott, mintha csak egy zavaros mesét hallgatna, amit egy könyvből olvasnak. Huntington intett, hogy kövesse, majd a szalon egyik kényelmes foteljába ültette Danielt. Komótosan a borszekrényhez csoszogott, és egy pohár whiskyt nyomott a kezébe.

  - Elhiheti nekem, ugyanilyen szkepszissel szemléltem én is. Filléres ponyvaregények szereplői csak, falusi babonák lényei... de nem. Köztünk élnek és emberi vérrel tartják fenn magukat.

Daniel feljebb ült a székben.

   - De hát veszélyt jelentenek...

   - Nem, nem ők nem – intette le az orvos. – Kétféle típusuk van, tanácsbeliek és inhumánusok, de akiket most látott ők azokhoz tartoznak, akik nem ölnek embert. Másképp oldják meg.

   - Mégis hogyan?

  - A cselédjük, inasuk, vagy akiket beavattak a titkaikba, időnként vért adnak. Egyszerű rutin, pont mint mikor felcserhez vagy a piócás emberhez mennek vérvételre. Viszont így nem vész kárba.

Daniel nagyot kortyolt a whiskyből. Utálta az alkoholt, de most frissítően hatott rá az ital, torkát végigmarta a keserű íz. Gondolatai őrülten kavarogtak a fejében, minden kérdést ostobának és abszurdnak érzett, mintha csak egy mesét akarna tudományos szempontból feltérképezni.

   - Évek óta kezelem őket – görnyedt le az egyik székbe Huntington. – Persze az ilyesmik kirívó esetek, és sajnálom, hogy rögtön ezzel a sokkoló élménnyel avatódott be. Általában csak egyszerű rutinvizsgálatokért jönnek, emberi életükből megmaradt ez a pedantéria, hogy jó, ha látja őket néha egy orvos.

   - De hiszen ők... halhatatlanok, nem? – dadogta zavartan Daniel.

  - Ideális körülmények között örökké élnek, mivel nem öregednek, viszont meg tudnak halni. Nincsenek természetfeletti képességeik, egy tőrdöfés, egy pisztolylövés éppolyan halálos tud lenni.

   - Akkor az előbbi nő hogy bírt ki ekkora vérveszteséget, amíg Oxfordba értek?

Huntington összeráncolta a szemöldökét, és párszor végigsimított az állán.

  - Ez egy remek kérdés, Mr. Fowler. Bevallom, magam sem értem még teljesen, de mintha ellenállóbb lenne a szervezetük. Gyorsabb sebgyógyulás, rövidebb regenerálódás... és talán a fájdalomküszöbük is egy fokkal magasabb.

Az orvos elővett a zsebéből egy aprócska fémdobozt, és bekapott két szem zsályás cukorkát. Cuppogva összefonta a kezét a hasán és elgondolkozva a kandalló tüzébe bámult. Daniel görcsösen szorongatta a kiürült kristálypoharat, tenyere alatt izzadt és csúszós volt az üveg.

   - Ha nem lenne ennyi feladatom a rendelőben és az egyetemen, szívesen tanulmányoznám őket – dünnyögött az öreg professzor. – Meg vagyok róla győződve, hogy sok hasznos adatot nyerhetnénk a vizsgálatokból, amit a mi gyógyászatunkban is kamatoztathatnánk. Gondoljon csak bele hány ember életét megmenthetné egy olyan gyógyszer, ami erősebb immunrendszert, ellenállóbb fizikumot képes kialakítani... De egyelőre még az is fejtörést okoz nekem, hogyan fogom Lady Carnon-Seydellt látogatni a jövő héten, nemhogy kutatásokba fogjak a kurzusok mellett.

Daniel letette a poharat az asztalra, és kissé fészkelődni kezdett a nyikorgós bőrfotelben.

   - Ha gondolja Professzor úr... Én szívesen átvállalom a feladatot.

  - Nem tudom – mormogta az orvos. – Bízhatok a diszkréciójában, hogy ami itt történt, és amit most megtudott, az kettőnk között marad?

A fiú elszántan bólintott.

   - Ez csak természetes.

 - Bár az lenne – mosolygott keserűen Huntington. – Rendben, ez esetben megköszönöm a segítségét. Kedden és csütörtökön menjen el Kensingtonba, a Melbury Road 18-ba. Semmi különös feladata nincs, csak ellenőrizze, hogy rendben gyógyul-e a sérülés és cseréljen kötést.

 

Daniel félelemmel vegyes izgatottsággal várta a kedd estét. Már délután hat órakor a vonaton ült, hogy sötétedésre Londonba érjen, ahogyan Dr. Huntingtonnak ígérte. A lenyugvó nap élénk, narancssárga csíkokat rajzolt a fülke bársonyüléseire, Daniel hunyorogva kémlelte az ablak előtt elsuhanó horizontot. A házak egyre sűrűsödtek, a füstös téglafalak rengetegét kifeszített, száradó ruhák és halványan világító, párától homályos ablakok törték meg. A vonat lassítani kezdett, így egyre több részletet tudott megfigyelni, de minél teljesebb képet kapott Londonról, a nyomasztó érzés úgy nőtt a mellkasában.

Ez volt az első alkalom, hogy a fővárosba látogatott. Bőrtáskájának fülét erősen markolta, mélybarna szemei gyanakodva fürkészték az embertömeget. A gőzfelhőben szinte alig látott, tenyerét védekezően maga elé emelte, hogy haladni tudjon az őrült forgatagban. Az állomás előtti utcára érve a szúrós, fullasztó levegő kaparni kezdte a torkát – égetett szén, penész és poshadt víz szaga keveredett a tüdejében. Tanácstalanul bolyongott utcáról utcára, hagyta, hogy a tömeg sodorja valamiféle irányba. Hirtelen kivágott az egyik üres sikátorba, hogy lerövidítse az utat, de néhány méter megtétele után rossz előérzete támadt. Bizonytalanul betűzte az utcatáblákat, és csak remélni tudta, hogy hamarosan egy forgalmas térre ér, ahonnan már eligazodhat.

Az árnyékban egy vékony alak moccant, majd egy kissé rekedtes, de kellemes hang csendült fel a fiú háta mögött. Egy vörös hajú, szeplős nő támasztotta a falat, dekoltázsa minden mozdulatára aprót megremegett.

   - Hé, angyalarcú! Nem fázol? – duruzsolta. – Én fel tudnálak melegíteni...

Daniel zavartan megtorpant, táskáját szorosabban magához ölelte.

   - Ne haragudjon kisasszony, de dolgom van.

A szajha gúnyosan felnevetett a megszólításon, de szája gyengéd mosolyra húzódott.

   - Nem vagy idevalósi, ugye? – vágta csípőre a kezét.

   - Nem... Igazából Kensingtonba szeretnék eljutni.

   - Ó, az puccos környék! - rikkantotta a nő – A legjobb lesz drágám, ha mihamarabb kikeveredsz innen a Paddington Greenre, és ott fogsz magadnak egy kocsit.

Daniel nem volt benne biztos, hogy minden szót megértett a cockney hadarásból, de illedelmesen megköszönte az útbaigazítást. Hamarosan sikerült egy lovaskocsit találnia, ahogyan a nő tanácsolta, és immár kényelmesen zötykölődött a Holland Park felé. A riasztó, mocskos és sötét London után egy új arcát mutatta a város – csinos kis előkertek, hófehér oszlopos porták és fényes, virágokkal díszített ablakok bukkantak fel a szeme előtt. A Melbury Road is egy volt a csöndes, gesztenyefákkal övezett utcák közül, a járdára lépve Daniel kíváncsian méregette a hatalmas, vöröstéglás villát.

Egy nagy, bizakodó sóhajjal bekopogtatott, mire az előszobából vékony, vinnyogáshoz hasonló ugatás hallatszott. Ugyanaz a magas, szőkésbarna hajú férfi nyitott ajtót, akit azon a bizonyos éjszakán látott. Különös kettőség ült az arcán – ajkának vonala felfelé kunkorodó volt, mintha mindig mosolyra készülne, de tekintete fagyosan és flegmán villant.

   - Daniel Fowler vagyok, Dr. Huntington...

 - Áh, igen már vártuk. Pascal Carnon-Lamarque – szorított kezet a fiúval, majd hirtelen felkiáltott. – Au pied! Ici!

Pascal faképnél hagyta a vendéget, és morogva megindult az előkert felé, Daniel azonban nem láthatta mit keresgél a sötét bokrok között. Néhány perccel később az előszoba fénykörébe érve végre megpillantotta a férfi karjai között kapálózó két fekete kiskutyát. Apró tejfogaikkal nyüszögve harapdálták a kezét, puha, tömzsi tappancsaikkal próbálták magukat kiszabadítani az ölelésből.

   - Ha ez a két kis dög eltűnik, nekem leszaggatják a fejem – nevetett a férfi. – Jöjjön, hadd csukjam be az ajtót, mielőtt megint kiszöknek.

Daniel megilletődötten ácsorgott a szalonban, de hiába fürkészte az apró részleteket, semmi szokatlant nem talált, ami egy vámpír rezidenciára emlékeztette volna. Ízlésesen berendezett, barátságos, és legnagyobb meglepetésére teljesen átlagos otthon volt, mint amilyennel már élete során tucatnyi alkalommal találkozott. Lassan letekerte a nyakáról a sálat, tekintetét végigfuttatta a festményeken, a finoman hímzett párnákon, és az egyik vázában illatozó, dús violacsokron. Az ebédlőből váratlanul egy gyászfeketébe öltözött férfi lépett ki, mélabús zöld tekintetét Danielre emelte.

   - Jó estét – motyogta halkan, majd választ sem várva sietősen eltűnt a lépcsőfordulóban.

Pascal bedugta a fejét a korlát résein, és utána kiáltott.

   - Hé Cyrill! Nem láttad hova tettem... áh, mindegy.

Kérdésére már csak dübörgő léptek válaszoltak, így egy unott vállrándítással annyiban hagyta. Ismét Daniel felé fordult, a jeges szempár alaposan végigmérte a magas, vékony fiút, de inkább egy ragadozó tekintete volt ez, aki aprólékosan feltérképezi az ellenfelét. Állát magasabbra emelte, majd hirtelen sarkon fordult és hanyagul intett, hogy kövesse. Határozott léptekkel haladt a folyosón, dúdoló hümmögése nyomasztóan hatott Danielre, amint a félhomályban tapogatózva követte a vámpírt.

Úgy érezte cserben hagyja az ítélőképessége. Bizonyos pillanatokban teljesen átlagosnak és emberinek tűnt minden, máskor viszont kísértetiesnek és ridegnek. Nem tudta mit gondoljon, bár bízott Huntington véleményében, mégsem érezte most biztonságban magát, és egy röpke gondolat erejéig már azt is megbánta, hogy elvállalta ezt a feladatot.

   - Várjon itt – biccentett Pascal, majd benyitott a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót.

Miranda feltornyozott párnáknak dőlve olvasott, hosszú, hullámos haja szétterült a paplanon. Pascal kikapta a kezéből a könyvet, de mielőtt méltatlankodhatott volna, a férfi egy gyors, rövid csókkal elhallgattatta.

   - Aljas vagy, tudod, hogy alig mozoghatok.

   - Tudom! – kacsintott pimaszul a férfi. – Ki kell élveznem minden percét.

A nő játékosan összeráncolta az orrnyergét, majd fújtatott egyet, mint egy dühös macska.

   - Ezt még visszakapod, remélem tudod. Amúgy megjött az orvos tanonc?

   - Meg – felelte kurtán Pascal.

Egy ideig hallgatott, majd kicsit közelebb ült az ágyon, hangját suttogóra véve.

   - Biztos vagy benne, hogy jó ötlet ideengedni ezt a suhancot?

   - Ha Andrew megbízik benne, akkor nekünk sem kell aggódnunk.

A férfi hümmögött egyet, majd lenyomta a kilincset, és betessékelte Danielt. A fiú csöndesen köszönt, majd sietősen kipakolt az asztalra a táskájából. Pedánsan elrendezgette az eszközöket, holott erre semmi szükség nem volt, tudta jól. A langyos rózsaillat és a hálószoba puha, nőies eleganciája zavarba hozta, hosszú percek kellettek mire összeszedte a nyugalmát, hogy újra megszólaljon.

   - Lady Seydell... Megnézhetném a sebet?

Miranda bólintott.

   - Elfordulna kérem egy pillanatra? – billentette oldalra a fejét a nő.

Daniel engedelmesen azonnal hátat fordított, arcát elöntötte a pír. Mereven a cipője orrát bámulta, hallotta, ahogy a selyem hálóing végigcsússzan a nő bőrén. Akaratlanul is felpillantott, az ablaküvegben látta Miranda hófehér testének elmosódott körvonalait, amint eligazgatja maga körül a takarót. A háta mögül azonban a tükröződésben Pascal szúrós tekintetével találkozott, aki egy fotelben ücsörögve Daniel arcát figyelte. A két férfi néhány másodpercig dermedten farkasszemet nézett az üvegben, majd a fiú gyorsan lehajtotta a fejét. Szégyellte, hogy rajtakapták, legszívesebben elmenekült volna, de Miranda lágy hangja visszatartotta ettől a tervétől.

   - Kész vagyok.

A dunyha takarásából felsejlett egy kis részlet a nő testéből, a sápadt bőr szinte egybeolvadt a paplannal. Daniel óvatosan lefejtette a kötést, ujjbegyével kitapintotta a bordák vonalában a vöröslő sebhely durva, varas felületét. Lassan és finoman dolgozott, a jódoldatba mártott gézlapot gyengéden a heghez érintette, és körkörös mozdulatokkal átmosta. Ujjai időnként megremegtek, pedig hajszálpontos boncolásai után őt tartották a legbiztosabb kezűnek az orvostanhallgatók között, most azonban éppolyan esetlennek érezte magát, mint kezdő egyetemista korában. Miranda kíváncsian fürkészte a fiú arcát, szerette volna megfejteni a komoly, sötétbarna szempárt, mely szinte már kínosan csak a sebre koncentrált, kizárva minden tényezőt a külvilágból.

   - Dr. Huntington nagyon jó véleménnyel volt Önről – törte meg a csendet a nő.

Daniel összerezzent, és riadtan felkapta a fejét.

 - Bocsánat, nem akartam megzavarni – kuncogott tettetett sajnálkozással Miranda, de nem kerülte el a figyelmét a félénk tekintet. – Oxfordban tanul?

   - Igen, a Merton College-ban.

   - Miért választotta pont az orvosi pályát?

A fiút meglepte ez a hirtelen faggatózás, de nem csak ő volt az egyetlen a szobában, akinek ez feltűnt. Pascal fészkelődni kezdett a fotelban, arca elől kicsit lejjebb eresztette az újságot.

   - Szeretnék embereket gyógyítani – motyogta Daniel.

   - Ez különös, hiszen most épp egy vámpírt gyógyít – tűnődött el Miranda, de hangjában játékos élc bujkált. – Vagy Ön erről mit gondol?

Daniel friss kötést tett a kitisztított hegre, majd laposan a nőre sandított.

   - Nem tudom.

   - Kár, pedig kíváncsi lettem volna – nevetett fel Miranda.

Forróság öntötte el a fiú mellkasát, a gerincén kellemes bizsergés futott végig a nő hangjától. Nagyot nyelt, majd megköszörülte a torkát, és gyorsan összepakolta a holmiját.

   - Végeztünk, Lady Seydell.

   - Valóban? Alig éreztem valamit.

Daniel halványan elmosolyodott.

   - Akkor ennek igazán örülök.

Miranda feljebb ült az ágyban, és elsimított egy hajfürtöt a füle mögé. A takarót feszesen a mellkasára szorította, de csupasz vállai még így is odavonzották Daniel tekintetét. Próbálta magának megmagyarázni mi tette a nőt elbűvölővé, mi lehet az a különös összetevő, ami elválasztja őt az egyszerű, halandó emberektől, de képtelen volt most a racionális elemzésre. Miranda egész lénye, kisugárzása rabul ejtette, és csak azt kívánta, hogy minél hamarabb a kijózanító, friss levegőre érhessen.

   - A sérülése szépen gyógyul. Csütörtökön újra átkötözöm.

  - Köszönöm, Mr. Fowler. Igazán sajnálom, hogy ilyen hosszú utat kellett megtennie, egy ilyen apróságért. Oxford nem éppen a szomszédban van.

   - Igazán nem tesz semmit – vakarta meg a tarkóját zavartan.

   - Nem is tartóztatjuk tovább, nehogy lekésse a vonatot.

Miranda csókra nyújtotta a kezét, Daniel lovagiasan meghajolt, és egy félénk, apró puszit nyomott a bársonyos bőrre. Nem mert felpillantani a nő szemébe, gyorsan megfordult, felnyalábolta a táskáját, majd sűrű búcsúzások közepette sietősen leszaladt a lépcsőn. Pascal rosszallóan bámult a fiú után, majd egy hanyag mozdulattal becsapta a hálószoba ajtaját. Miranda összerezzent a zajtól, de csak egy szemforgatással reagált. Túl jól ismerte már a férfit ahhoz, hogy ez bármilyen formában meglepje.

   - Azt mondta szépen gyógyul a sebed.

   - Igen.

  - Ez esetben... talán nem is kéne folyton idefáradnia. Mégiscsak egy diák, gondolom a saját pénzén utazgat ide-oda egy nyamvadt gézcseréért. Felesleges ez az egész orvosi hercehurca.

Miranda hangja magasra kúszott.

  - Néhány nappal ezelőtt ledöftek egy tőrrel! Ugye nem azt akarod mondani, hogy ez nem érdemel rendszeres vizsgálatot? Vagy téged ennyire nem érdekel az egészségem?

Pascal egy torz fintorral hátradőlt a fotelban, és megadóan felhorkant.

   - Arrêtez ça, Mira! – mordult a nőre. – Tudod te jól, hogy értettem.

Miranda gúnyosan megvonta a vállát.

   - Ha ennyire a szíveden viseled a közlekedési gondjait, majd kitalálok valami megoldást.

Kényelmesen visszafeküdt a párnahalomra, és folytatta a félbehagyott olvasást. Arcán nyugalom ült, az előbbi kis szóváltás mintha meg sem történt volna. Pascal hosszasan nézte a finom vonásokat, a gázlámpa fényében megcsillanó hajszálakat és a puha, rózsaszín ajkakat.

Egyedül Miranda titokzatos, magabiztos mosolya nem tetszett neki.