Howard Titterington a nagyszalon kellős közepén toporgott. Szórakozottan álldogált egyik lábáról a másikra, szemét résnyire összehúzta, úgy figyelte a gyertyák lángját. Szerette a fényt, szerette nézni, ahogy nyugtalanul táncolnak a tűznyelvek. Még ringatózott is egy kicsit, próbálta követni az izgága fények mozgását. Furcsa mosolyával és lassú, ritmusos himbálózásával úgy festett, mint egy kobra a kígyóbűvölő kosarában. Körötte folyamatosan mászkált ide-oda a többi vendég, szinte észre sem vette őket, de ekkor hirtelen megborzongott.

Szélesre tárták a nagyajtót, a levegő egy leheletnyit hűvösebbé vált. A félhangos moraj érezhetően visszafogottabb lett, számos tekintet fordult Hilde Whitborne terebélyes, ibolyakék szoknyája felé. A nő elégedetten pillantott végig a társaságon, aztán mintha mindvégig tudta volna, merre találja, kiszemelte közöttük Howardot. Szemöldöke kacéran moccant felfelé, mire a férfi titokban egy hármast mutatott. Hilde diadalmasan elmosolyodott, és elindult a terem közepe felé. Brokátos cipellője harsányan végigkoppant a parkettán, temérdek ékszere csörgött minden mozdulatánál. A férfiak többsége udvariasan biccentett a nő irányába, de néhányan nem hezitáltak csókot lehelni a finom, púderes kézfejre. A szalon végében megtorpant az egyik tájkép előtt, és türelmesen bevárta Howardot. A férfi csukladozó nevetéssel lépett mellé, majd a nő kezébe nyomott egy arany sovereign-t.

   - Igazán alábecsültél, Howie – csücsörített durcásan Hilde. – Csak három?

   - Sir Thomsett és Isaiah Carnon szinte biztos tippem volt, ehhez kalkuláltam még egyet.

  - Bevallom, magam is meglepődtem a két Lester fiú kézcsókján. Azt hiszem kicsit össze is nyálaztak.

Hilde horkantva felnevetett, Howard göcögő kacagással keresgélte elő agyongyűrögetett zsebkendőjét, hogy a nőnek átnyújtsa.

   - Azt hittem Samuel is eljön ma.

  - A jó öreg bátyám… – merengett el Howard. – Éjt nappallá téve csak a reformintézkedéseivel törődik. Fel se néz a papírjai közül, csak mormog egész nap. „Meglátod Howie, meglátod. Rendet teszek én a Tanácsban, újításokat vezetek be, ezer éve nem hoztak ilyen jelentős döntéseket..." Szerintem akkor is így beszél, ha otthon se vagyok.

A nő megigazgatta szénaboglyává tornyozott göndör frizuráját, és unottan vállat vont.

   - Szegény Sammy, tényleg azt hiszi egy percet is érdemes a Tanácsra fecsérelni?

   - Megbolondult, amióta megválasztották ítésznek.

A szalonban vegyesen keveredtek az emberek és a vámpírok, utóbbiak óvatlan kíváncsisággal közeledtek a gyönyörű, sápadt hölgyekhez. Hilde néha irigységgel nézte a fiatal Perkins lányokat, szapulta a balszerencséjét, hogy ő csak negyvenévesen lett vámpír. Bár ráncai olyan kevesek és olyan hajszálvékonyak voltak, hogy egy évtizedet is letagadhatott volna a külsejéből, mégis bosszankodva tapogatta arcát a tükörben. Szeme sarkából lopva a szomszéd terem felé sandított, nem hallotta, de sejtette, hogy Isaiah miről faggathatja Sir Thomsettet.

   - Stefan nem jött veled vissza? – fordult felé Howard.

Hilde arcán átsuhant egy árnyék, nevetése erőltetetten és gunyorosan csengett.

   - Meg akarta várni a szüretelést Rüdesheimban.

   - Szüretelést? – vakarta meg a feje búbját Howard. – Sosem említetted, hogy borral...

A nő lesújtó pillantással mérte végig, majd hátat fordított.

   - Jaj Howard, ne legyél már ennyire értetlen.

A szalon egyik sarkában a Don Carlost játszották, négy-öt ember állta körül a díszes zongorát. Sorra elhangzott egy-egy részlet az operából, a rövid szünetekben az egyik férfi kapásból megmondta a tétel címét. Társai harsány éljenzéssel jutalmazták minden egyes helyes megfejtését.

   - Nellie is alaposan pórul járt azzal a jogászfiúval. Képzeld, elmentek kocsikázni, erre...

Hilde elégedetten szemlélte a jelenetet. Le nem vette a tekintetét róluk, különösen azt a férfit figyelte, aki olyan izgatottan fejtegette a feladványokat, hogy belepirult az arca. 

   - ...mire mindketten beleborultak a patakba! Őrületes, nem? Hilde?

   - Ó igen, elragadó történet. Nem tartóztatlak tovább Howard édesem, különben is az a szőke kislány percek óta mustrál téged.

A férfi megperdült a tengelye körül, de se a szőke lányt, se Hildét nem látta, mire visszafordult. A szomszédos termen átvágva a nő odalibbent a kicsiny társasághoz, és egykedvűséget színlelve megköszörülte a torkát.

   - Bocsássanak meg uraim, egész este csak olasz szerzőket hallgatunk. Engedjék meg, hogy egy kis változatosságot csempésszek a műsorba.

Választ sem várva arrébb tessékelte a zongoránál ülő férfit, és azonnal belefogott Beethoven Silenciójába. Ujjai könnyedén, erőlködés nélkül siklottak a billentyűk felett, válla néha kacéran megrándult. Pár perc után a hallgatóság nagy része odébbállt, de az a férfi, akit Hilde alaposan megnézett magának, ott maradt a helyén. Rákönyökölt a zongorára és megbabonázva élvezte a zenét. A pillantásából Hilde kiolvasta, hogy emlékszik rá, a szeme ragyogott, amint átszellemülten fürkészte a nő minden rezdülését.

   - Örülök, hogy el tudott jönni ma este, Mr. Erskine.

   - Én… számomra megtiszteltetés – egyenesedett fel a férfi.

Mikor Hilde befejezte a játékot, a férfi halkan megtapsolta. A nő felemelkedett a helyéről és kedvesen megcirógatta az állát.

   - Játsszon valamit, kérem.

Kedvesen szólt, a kérés mégis parancsnak hangzott.

   - Én igazán nem…

   - Ugyan már – türelmetlenkedett a nő. – Ismeri az egész zeneirodalmat, biztosan csodásan játszik.

   - A kettő azért nem ugyanaz – hárított a férfi.

   - Ejnye, csak nem akarja, hogy unatkozzam? – emelkedett meg kissé Hilde hangja.

Ez hatott. A férfi illedelmesen meghajtotta magát, és helyet foglalt a zongoránál. Chopin Tavaszi keringőjével próbálkozott, a billentyűket többször félreütötte, a ritmus is sokszor megbicsaklott, de a dallamot itt-ott egészen tisztán ki lehetett venni. Hilde elragadtatással figyelte, pedig hallotta a hamis hangokat. Azután sem tágított a férfi mellől, hogy felkeltek a zongorától.

   - Kimerültem – jelentette ki egy nagy sóhajtással. – Megtenné, hogy hazakísér?

   - Nos... – habozott egy rövid pillanat erejéig a férfi, mielőtt kinyújtotta a karját. – Természetesen.

  - Pompás. Nem kell félnie, nem harapok. Máris jövök, csak megkeresem a vállkendőmet. Nagyon remélem, hogy azok a tébolyult szolgák nem hányták el nekem.

Mikor a kendő előkerült, Hilde Howardék asztala mellett suhant el, és alig láthatóan a férfi vállába csípett.

   - Jó éjt Mr. Titterington – kacsintott rá.

  - Hasonlókat Miss Whitborne – intett Howard, majd úgy folytatta, hogy a mellette ülő lány ne hallhassa, mit mond. – Ígéretesnek látszik a fiú, bár kicsit sápadt.

    - Ó, tévedsz. Most nem erről van szó.

A lovaskocsi belsejében különös csend honolt. Cyrill kissé feszengve, szorosan összezárt térdekkel ült, a paták koppanását egyedül Hilde halk, hümmögő dúdolása egészítette ki, élénk, sötét szeme kíváncsian fürkészte útitársát. Nézte az álmodozó, halovány zöld tekintetet, és a kitérdelt nadrágon pihenő hosszúkás, puha kezeket.

   - Tetszett az estély?

Cyrill riadtan felkapta a fejét, és azonnal rávágta a választ, mint egy kisiskolás, ha órán elkalandozott a figyelme.

   - Igen! Nagyon kellemes volt, csupa tehetséges művésszel!

Hilde cigarettára gyújtott és kacagva kifújta a füstöt.

  - Azokra a mázolmányokra gondolsz? Hát össze-vissza van kenve a vászon, alig tudtam kivenni mi van a képen.

   - Impresszionisták – felelte csendesen Cyrill. – Az az elvük, hogy...

   - Hogy csukott szemmel festenek! – vihogott fel Hilde. – No, itt is vagyunk.

A holdfény beragyogott a ház ablakain, de belül még a sápadt fény mellett is feketének látszott minden holmi. Semmi sem moccant, még a macska is rezzenéstelenül, összegömbölyödve pihegett a függöny alatt. A nő ugyan rendszeresen eltakarította a pókhálókat, de többnapos távolléte után az ízeltlábúak már szorgalmasan dolgoztak a vadászleshelyeik beszövésén. A konyhaasztalon hegyes üvegcsék ácsorogtak, a polcon a furcsa kinézetű porcelánbabák úgy sorakoztak, mint a sakktábla figurái. A nappali falán miniatűr portrék és hatalmas festmények lógtak, a képek többsége viszont a földön, súlyos utazóládáknak támasztva állt. A festmények közül a két legnagyobb egymással szemben függött, az egyik egy ciprusi virágoskertet, a másik egy gímszarvasbikát ábrázolt, ezeket azonban a sötétben aligha lehetett volna kivenni. Hilde rögtön elhajította a cipőit, ahogy belépett a házba, a mögötte érkező Cyrill zavartan becsukta az ajtót. Villanyfény gyúlt az előtérben, de alig lett világosabb. 

   - Csalódottnak tűnsz. Nagyobbra számítottál?

   - Hogy én? Dehogy.

   - Ugyan Cyrill, valld csak be – vonta meg könnyedén a vállát a nő. – Azt hitted mutatósabb helyen lakom, mint ez a kis koszfészek.

   - Nem vagyok csalódott – szögezte le egy fokkal hevesebben a férfi.

Cyrill halványzöld szembogara élénken körbejárt a helyiségben, mintha attól félt volna, hogy valamelyik sarokból ismeretlen szörnyek támadnak rá. Óvatosan elindult körbe. Már a belépéskor észrevette, hogy a padló recseg a lába alatt, de ahogy jobban odafigyelt, ráébredt, hogy minden tárgy, amihez hozzáér, valamilyen hangot ad: halk csilingelés az ablakból, kurta nyikkanás a háló felől, puha zizegés egy dobozka mélyéről.

   - Aranyos, nemde? – kuncogott a nő.

   - Az bizony.

   - Nem szeretem a csendet. Így olyan, mintha beszélgetnék a lakásommal. 

Cyrillnek nevethetnékje támadt, az aggodalmas gondolatok valamelyest elültek a fejében. Közelebb húzódott házigazdájához, aki épp ibolyaszínű felsőjét vetette le. Tetszett neki a ruhadarab, mintha a fodrok ugyanúgy szerettek volna göndörödni, akárcsak Hilde haja. A finom kelme alól előbukkant a nő két hosszú, sápadt karja.

  - Mi az? – nevetett a férfi döbbent tekintetén. – Egész nap ebben forgolódtam, nagyon kimelegedtem benne. Csak nem zavar?

Cyrill megrázta a fejét. Már az estélyen is próbálta meglesni, elővigyázatos félreeső pillantásokat vetett rá, arra azonban nem számított, hogy Hilde ilyen nyíltan mutatkozzon meg előtte. Megbabonázta a nő alakja, a vonalai, minden mozdulatát egy kecses tánclépésnek látta. Az első pillanattól fogva vonzotta az a különös, bohókás felsőbbrendűség, amivel másokat kezelt.

A nő most hátraperdült és italért nyúlt, de csupán egyetlen poharat vett elő. Amikor résnyire nyitotta a száját, Cyrill meglátta a tű-éles, hófehér fogakat, amelyek ugyan nem voltak túlságosan hosszúak, viszont különösen csillogtak a derengő fényben.

   - Mit iszol? – kérdezte Hilde.

Nem érkezett válasz.

   - Rám bízod? Nekem úgy is jó.

Cyrill még mindig nem szólt. Zavarban volt, nem szerette ezeket a helyzeteket. Irigyelte azokat, akik könnyedén elő tudnak hozakodni egy-egy új témával, ami aztán újabb félórára leköti a társaságot. Agya lázasan dolgozott, bár nem úgy tűnt, hogy a nő bosszankodna a hosszú csendek miatt.

  - Furcsa figura vagy te. Odaát az estélyen még kifogástalan, megnyerő úriember, de itt csak egy megszeppent legény? Na, majd meglátjuk. – A nő váratlanul felkacagott. – Fél füllel máris azt hallottam, hogy te vagy „Hilde új kiskedvence”. Imádom, amikor a sakálok irigykedve összedugják a fejüket. Mormognak, meg vicsorognak, miközben egymást legalább annyira utálják, mint azt, akiről beszélnek. Elkaptad a tekintetüket?

   - Igen – bólintott Cyrill. A hangja kissé keserű volt, látszott rajta, hogy zavarja a dolog.

Hilde ránézett és megint elnevette magát.

  - Nocsak! Ennyire a szívedre vetted? Felesleges. Engem sosem érdekelt, hogy a senkiházik rólam fecsegnek, vagy a hátam mögött kinevetnek. Nem veszem komolyan őket, miért törődnek pont ezzel? Akik nekem számítanak, sosem nevettek ki.

Cyrill ámulva hallgatta Hilde szavait. Mellette olyan egyszerűnek tűnt az egész. Hirtelen elfúló, csúnya hangú nyávogással szaladt el mellette a fekete macska. A férfi kissé összerezzent.

   - Clarissa szépségem, hányszor mondtam már, hogy a vendégekre nem hozzuk rá a frászt?

A macska fölényes pillantást vetett a férfira és magasra emelt farokkal elvonult a helyszínről.

   - Látnod kellett volna, évekkel ezelőtt ő volt a legtündéribb macska egész Londonban. Persze akkor még nem itt laktunk. Ezen a helyen viszont megöregedett és megcsúnyult.

   - Egyáltalán nem csúnya – felelte Cyrill. 

Mindketten hallgattak, némán figyelték egymás rezdüléseit, aztán Hilde odanyújtotta a teli poharat. A férfi bizonytalankodva vette el, és nem ivott bele.

   - Attól tartasz, hogy megmérgezlek? – kérdezte a nő vidáman, de nem nevetve.

Cyrill nem tudta mit feleljen. Félrerakta az érintetlen poharat, és tett egy bizonytalan lépést az ajtó felé.

  - El akarsz menni? – kérdezte Hilde csendesen. – Ha igen, köszönöm, hogy hazakísértél, menj nyugodtan. Én nem kényszerítelek, hogy maradj itt.

   - Nem, csak…

   - Jól van – vette vissza az italt a nő.

Nem öntötte ki. Közelebb lépett Cyrillhez, egészen közel hozzá. Ujjával finoman megérintette a halántékát.

   - Nagyon csinos vagy – lehelte puha ajkai között.

A férfi szédelgett kissé, de nem visszakozott.

   - A színházban… vagy azon a művészestélyen… azokon százszámra akadnak csinos férfiak.

Hilde most hangosan felnevetett.

  - De nem mindenki hajol le egy elejtett nyakláncért – felelte kedvesen.

Cyrill is elmosolyodott.

  - Szóval ezért lettem én a szerencsés?

  - Azt hiszem igen – válaszolta a nő titokzatosan. – Meg eszembe jutott, hogy Montgomery is említette, milyen átszellemült képet tudsz vágni a Királyi Operaház előadásai alatt. Azt hiszem, csak akkor tudsz egészen felszabadulni, ha művészetről, színházról beszélsz. Talán én tudnék segíteni rajtad…

   - Én…

   - Úriember vagy, tudom. Ezért ragaszkodtál ahhoz, hogy hazakísérj. De már egy ideje itthon vagyok. És te is itt vagy már egy ideje. Ehhez mit szólsz?

Cyrill ismét zavarba jött és a padlót bámulta.

   - Miből gondolod, hogy ismersz? – dünnyögte.

Más talán megsértődött volna, de Hilde megint csak nevetett.

   - Hogy ismerlek? Mindent tudok rólad! Lássuk csak…

Maga elé húzta a férfit, mutatóujját Cyrill állára helyezte és kissé megemelte a fejét, hogy alaposan végigmérhesse. Mindez azonban csupán a színjáték része volt, már rég tudta mit akar mondani.

   - Láttalak dohányozni, de van egy érzésem, hogy csak társaságban szoktál. Talán a hangulat miatt vagy azért, hogy ne nézzenek ki maguk közül – Cyrill megint mordult egyet, Hilde ismét csitította. – Szeretnél sokat utazni, szeretnéd bejárni a világot… Csalódtál apádban. Elhagyott titeket, vagy egyszerűen nem törődött veletek, hm… mi van még? Elvesztettél valakit még régen, valakit, aki sokat jelentett a számodra. Talán ez az oka a visszafogottságodnak, úgy gondolod, az ő emlékét sértenéd, ha másokat is közel engednél magadhoz. Valószínűleg van is valami emléked tőle. Talán egy levél, egy mandzsettagomb… vagy egy zsebkendő.

Cyrill villámgyors mozdulattal kapott a mellényzsebéhez, de Hilde gyorsabb volt. Egy pillanattal később azonban már vissza is adta a holmit.

   - Honnan tudtad?

  - Láttam, hogy legalább hússzor megérintetted a zsebkendőt. Nagyon fontos lehetett az a valaki.

Cyrill nem válaszolt. A nő megint közelebb ment hozzá, mélyen a levegőbe szippantva, megérezte Hilde parfümjét. Nem sietett. Hagyta, hogy az illat megszédítse.

  - Nézz a szemembe – szólt fojtott hangon. A férfi felemelte a fejét, majd épp mielőtt összeértek volna, elfordult. Hilde nem sértődött meg. – Csak nem félsz? Különös egy észjárásod van. Először azt gondolod, meg akarlak mérgezni. Most meg az is kiborít, ha gyengéden közeledem feléd?

   - Nem erről van szó…

Rövid ideig megint csend volt.

   - Miért? Hiszen tudod, mi vagyok – folytatta a nő, Cyrill lassan bólintott.

A bársonyos, nyugodt hangtól lassan elült minden kétség a férfi gondolataiban. Ellágyították a nő szavai, mint egy andalító koncert egy langyos nyári éjszakán. A lakás újra teljes némaságba burkolózott. Nem sokkal később fojtott morgás hallatszott a hálószoba felől, de nem a macska volt az. Hajnaltájban Cyrill félmeztelenül hevert a finom szövésű lepedőn a hálóban, nyakán a két apró seben már megalvadt a vér. Hilde hálóingben tért vissza a szobába, csuklójára kötést szorított. A férfi füléhez hajolt.

   - Kapsz tőlem valamit, amit még senki más nem kapott tőlem – suttogta. – Azt akarom, hogy örökre emlékezetes maradjon a születésed napja. Nézd csak, ott van.

Cyrill felkelt, és a kandallóhoz lépett. Tetejéről levett egy ezüstszobrocskát, amely két ágaskodó szarvast ábrázolt: egy bikát és egy ünőt.