Cyrill az íróasztallap fölé görnyedt, egyvégtében már az ötödik pennáját hegyezte ki tollkésével. Előtte gyűrött szélű papírosok hevertek szanaszét, akár az elesett katonák a vesztes ütközet után. Tele voltak firkálva különböző rövidítésekkel, képletekkel, definíciókkal és műveletekkel, melyeknek csak egy kis töredékét értette. Epedezve pillantott a történelemjegyzetekre, amelyekkel már vagy egy órája végzett nagyobb nehézség nélkül. Miért nem lehet csak arról tanulni, ami érdekli az embert? Vagy legalábbis ért hozzá? – gondolta sokadik alkalommal.

Megpróbált ismét rákoncentrálni a matematika- és a fizikafeladatokra, de három perc után újra elvesztette a fonalat. Teljesen reménytelen – mondta ki a végső ítéletet. A kifejezések egy része ismerősnek hangzott, de nem állt össze az anyag a fejében. Az iskolában a tanár sem volt képes rendesen elmagyarázni az anyagot, úgy rémlett neki, mintha mindig a kulcsfontosságú pontoknál motyogott volna a leginkább.

Hátranézett az ajtóra. Az édesanyja még egy darabig biztosan nem ér haza. Ha meg is kérdezi, hogy elkészült-e a leckével, nyugodtan rávághatja, hogy minden rendben vele. Holnap tanítás előtt pedig gyorsan elkérheti a fizikát és a matematikát a kövér Barclay Waddingtontól, oda kell adnia azért a tucatnyi irodalmi fogalmazásért, amit helyette írt meg számtalan alkalommal. Utána csak azért kell imádkoznia, hogy ne őt feleltessék.

Az imádság szón elmerengett. Buzgón imádkozott az istentiszteleteken is, de nem a zsoltárok szövegeire gondolt a misék alatt. Többek között azért fohászkodott, hogy az édesanyja és az édesapja még sokáig éljenek, hogy őt ne érje semmi baj az iskolában és még számos másért, amiért aztán később – általában otthon elalvás előtt – Isten bocsánatát kérte saját önzősége miatt.

A földszintről pakolászás zajai hallatszottak, Cyrill felkelt és kilépett a folyosóra. Lent az apja egy vaskos táskával a kezében a bejárati ajtó felé indult, már épp lenyomta a kilincset, amikor észrevette a fiát a lépcső tetején.

   - Mit akarsz?

   - Hova mész? – kérdezte csendes szomorúsággal a fiú.

   - Mit érdekel az téged? – mordult rá a férfi.

Cyrill összeszorította a száját, hogy egy nyikkanás se törjön fel a torkából. Látta, hogy az apja püffedt tenyere erősebben szorítja a táska fogantyúját.

   - Behívtak a parlamentbe, legyen elég ennyi – vetette oda, majd becsapta maga után az ajtót.

Cyrill visszatért a szobájába, az ablakhoz ment és óvatosan kilesett a függöny mögül. Édesapja keresztülbotorkált az udvaron, a kapun túl jobbra fordult, pedig a főút irányába, ami Stirlingbe vezetett, balra kellett menni. Jobb felé, egy hatalmas kaszálón túl a lóversenypálya terült el. Cyrill indulatosan elrántotta a függönyt, egy szem lepattant a karnisról.

Lehuppant a székébe, összefűzte az ujjait a hasán és hintázni kezdett. Rengeteg kötet sorakozott a könyvespolcán, egytől egyig példás rendben és ép állapotban, egyetlen szamárfül vagy karcolás nem csúfította őket. Bármikor kérhetett pénzt könyvekre az édesanyjától, sosem lehetett olyan rossz a család anyagi helyzete, hogy ezt megtagadja tőle. A polcon Shakespeare-kötetek, a Hamletnek összesen három kiadása, és más drámák voltak túlnyomó többségben.

Hirtelen tompa motozásra lett figyelmes, valaki belépett a házba. Cyrill remélte, hogy az apja gondolta meg magát, de ezek a léptek sokkal könnyedebbek voltak. Az illető felügetett az emeletre és bement a szemközti szobába. A fiú megörült, hogy nem kell egyedül kuporognia idefent, kis szerencsével még a leckeírást is elfelejtheti. Maga elé képzelte a bájos arcot és a göndör szőke fürtöket, majd gyorsan el is hessegette a képeket a fejéből. A valóság sosem olyan szép, mint a képzelet – emlékeztette magát egy távol-keleti bölcs stílusában. Az idő megszépítette az emlékeimet. Átment a másik szobába, de az első, amit az ajtón túl megpillantott, egy félrecsúszott szoknya volt, alatta sejtelmesen fehérlett egy formás női comb. Az arcot és a szőke fürtöket nem látta, de merészen beljebb osont. A padló nyikordult egyet a lába alatt.

 - Jaj, ki az? – perdült hátra Brigitte, majd szinte nyomban elmosolyodott. – Cyrill úrfi, megijesztett…

Nagy mozdulatokkal halászta elő ruháit az utazóládájából. A fiúnak csalatkoznia kellett. Az elmúlt hetek valóban elferdítették a valóságot, csakhogy éppen fordítva, mint hitte.

   - Ne haragudj, csak megörültem, hogy visszajöttél. Kellemes utad volt?

   - Igen, köszönöm.

   - Jól érezted magad Hágában?

 - Igen, csodásan. Az unokanővéremmel megnéztük a Mauritshuisban Vermeer és Rubens káprázatos alkotásait. Magának is látnia kell Cyrill úrfi, egyszerűen lenyűgöző.

   - Ismerem a képeket – pillantott a fiú egy vaskos könyv gerincére.

  - Dehogy ismeri – legyintett Brigitte, a göndör fürtök kacéran rebbentek meg a vállán. – Mit tud egy Három Gráciáról vagy egy Bundácskáról, amíg ott helyben nem nézte meg? Na, majd meglátja…

   - Vigyél el egyszer – szólt közbe Cyrill gyermeki lelkesedéssel. A nő elnéző mosolyt vetett rá.

  - Ó képzelje, egyik nap megpillantottuk őfelségét III. Vilmos királyt a Paleis Noordeinde-nél. Tudom, nem érhet fel a maguk Viktóriájával – hajolt meg színpadiasan –, de mit csináljunk, nekünk ő jutott. Nagy kár, hogy mindössze két hetet kaptam.

Brigitte tökéletesen beszélte az angol nyelvet, csupán az o hangokat ejtette enyhe akcentussal.

   - Remélem maga is boldogult. A szülei a lelkemre kötötték, hogy ha ront ebben a két hétben, egy ideig biztosan nem engednek szabadságra.

Legfeljebb anyám mondhatott ilyet. Apám biztosan nem foglalkozott ilyesmivel – suhant át Cyrill fejében a gondolat, hangosan viszont csak annyit mondott:

   - Minden rendben volt.

   - Örömmel hallom. Azért készítse elő a német füzeteket, nem fog ártani egy kis gyakorlás…

 A fiú eddig bírta türtőztetni magát.

   - Miért ez a hang, Brigitte? Felesleges udvariaskodnod, azt hittem ezen már túl vagyunk.

A nő oldalra billentette a fejét, mintha elszégyellte volna magát.

  - Drága Cyrill, tudod, hogy édesanyád nem tűrné el, ha bizalmasan beszélnék veled. Számára a tanulmányaid a legfontosabbak.

A fiú emlékei közül most sok súlyos beszélgetés tört elő, anyja többször is kihangsúlyozta milyen fontos, hogy jó iskolákba járjon és jó eredményeket érjen el. Sajnos nem tehetjük meg, hogy üljünk a babérjainkon, fiam – mondogatta gyakran és többször is elnézett oldalra, az apja dolgozószobája felé. Cyrill pupillája élénken járt ide-oda, hirtelen az egész teste felforrósodott. Remélte, hogy Brigitte nem jön rá, mi jár a fejében, de a nő szélesedő mosolyát látva megsejtette, hogy lebukott. A tengerkék tekintet foglyul ejtette, és nem eresztette a pillantását. Cyrill bizonytalanul közelebb lépett hozzá, de Brigitte visszafordult a csomagjaihoz.

   - Te is tudod, hogy erről szó sem lehet.

   - A szüleim nincsenek itthon…

   - Akkor sem.

   - Hát azok az éjjelek? Azok semmit sem jelentettek neked? Olyan jókat beszélgettünk.

   - Ezek csak kedves emlékek… még nem jelenti azt…

   - Kérlek egyetlenem, végre amikor ismét itthon vagy. Olyan gyönyörű vagy…

Brigitte most mintha elbizonytalanodott volna. A kezében maradt egy sál, azt gyűrögette folyamatosan, úgy tűnt, erősen töpreng valamin, Cyrill azt hitte, hogy az esze és a szíve döntése között ingadozik.

   - Csak tizenhét vagy – szólt halkan, szinte suttogva.

Egy halvány mosoly ült ki ismét az arcára. Harmincegy évével már nem volt abban a korban, hogy kedvére válogasson a széptevők között, noha még mindig vonzó megjelenésű, teltkarcsú nő volt. Cyrillt helyesnek találta, de magától soha nem akart volna tőle semmit, inkább a hiúságát legyezgette, hogy a fiú érdeklődött iránta.

   - Az nem számít – jelentette ki Cyrill és Brigitte mögé lépett. – Semmi sem számít. Csak az a lényeg, hogy én mit érzek, és hogy te mit érzel.

Kezét a nő vállára helyezte, és gyengéden megpróbálta maga felé fordítani. Kisvártatva Brigitte engedett az unszolásnak és szembefordult a fiúval. Tekintetéből Cyrill bátortalanságot és megilletődöttséget olvasott ki. Lágyan megérintette a nyakát, hogy megcsókolhassa, de Brigitte megállította.

  - Meg kell ígérned, hogy erről nem szólsz senkinek. Ha bárki megtudja – itt egy pillanatig habozott –, soha nem lehetünk egymáséi.

  - Ígérem – zihálta Cyrill, mire a nő szelíden hagyta, hogy a fiú a szájára tapadjon.

Egy darabig ölelkezve álltak a nagyszekrény mellett, majd Brigitte az ágyra húzta a fiút. Cyrill zúgó fejjel, levegő után kapkodva csókolgatta a nő száját és nyakát, szinte maga sem tudta mi történik vele, vagy mit cselekszik. Ügyetlen mozdulatokkal próbálta kigombolni Brigitte ruháját és kioldani a fűzőt, a nő egy ideig tűrt, de aztán megelégelte a dolgot.

   - Talán inkább én – kuncogott.

Mikor a bársonyos, gömbölyded idomok előbukkantak a szövet alól, Cyrill homlokát végleg elborította a forróság. Utoljára akkor érzett ehhez foghatót, amikor néhány éve lázas betegen feküdt. Ez a furcsa, újszerű érzés teljesen elkábította, öntudatlanul mozgott. Rákúszott a nő testére, és nagy igyekezettel próbálta elérni, hogy minél hamarabb egyesüljenek.

   - Ne így, várj még egy kicsit… – súgta a fülébe Brigitte, majd egy hirtelen mozdulattal átfordult és ő lovagolta meg a fiút.

Az ezt követő percekre Cyrill később úgy emlékezett vissza, mint élete legszebb és legcsodásabb momentumaira. Nem tudta pontosan mit érzett, vagy mit látott lelki szemei előtt, de szerette volna a lehető legpontosabban megőrizni az élményt. Már éppen kezdtek mindketten lecsillapodni, amikor hirtelen kivágódott az ajtó.

   - Mrs. Erskine! – sikoltotta Brigitte.

   - Édesanyám… – lihegte Cyrill. – Mi nem…

A küszöbön álló nő kezében szintén táska volt, de kisebb darab, az oldalán kilógott az ápolói köpeny széle. Cyrill anyja merev, szigorú arccal nézte a jelenetet, egy röpke pillanatra megremegett a szája széle, de ezenkívül egy rezzenést sem engedett meg magának.

   - Menj a szobádba, fiam – szólalt meg nagyon halkan, de kellően élesen.

   - Kérem édesanyám, hadd magyarázzam meg…

   - Azt mondtam, hogy indulj – sziszegte a nő.

Még egy hosszú, néma másodperc erejéig senki sem mozdult a szobában. Gondolatban mind a hárman mást hibáztattak a kialakult drámai helyzetért: Cyrill édesanyja Brigittét, Brigitte Cyrillt, a fiú pedig az anyját. Cyrill összeszorított szájjal távozott, de ajkai így is remegtek, amikor kilépett az ajtón. Bebújt a paplan alá és hangtalanul szepegni kezdett.

Brigittét estig nem látta. A végtelennek tűnő órák alatt eszébe jutottak kisgyerekkori emlékei, testvér híján mással nem tudta megosztani saját kitalált játékait, a nő ebben tökéletes partner volt. Amikor körülbelül tízéves volt, egyik este sírva talált rá Brigittére. Rákérdezett, hogy mi baja, de a nő nem felelt semmit, csak a fejét rázta. Néha sóhajtott egyet, az orrát törölgette, ránézett Cyrillre és azt kérdezte:

   - Te ugye sosem bántanál engem?

   - Soha! – jelentette ki határozottan a fiú, mire Brigitte elmosolyodott.

   - És egyszer majd elveszel feleségül?

   - Igen, hát persze – felelte boldog izgalommal Cyrill és fejében már meg is jelentek a közös életről szóló képek.

   - Akkor jó. Akkor majd egyszer hozzád megyek.

Most jólesett felidézni ezt az emléket. A nő csak sötétedés után nyitott be hozzá, de mielőtt a fiú bármit is szólhatott volna, gyorsan belefogott a mondandójába.

  - Édesanyád úgy döntött, hogy mostantól kezdve nincs rám szükség ebben a házban. Feljöttem, hogy összepakoljam a holmimat.

   - Már most el kell menned? – kérdezte remegő hangon Cyrill.

Brigitte bólintott.

   - Bocsáss meg…

   - Ugyan, sose félts engem – kacsintott erőltetett mosollyal a nő. – Majd kapok állást máshol.

Igaz, nem olyan helyen, mint ez – tette még hozzá gondolatban. Pár pillanatig még álltak, és nézték egymást, a nő kezdte kényelmetlenül érezni magát ebben az állapotban.

   - Nos, istenveled Cyrill – motyogta esetlenül. A fiú szótlanul nézte, a torkában egyszerre óriási gombóc nőtt. Brigitte zavartan állt egyik lábáról a másikra. – Ó, majd elfelejtettem… szeretnék búcsúajándékot adni neked.

   - Igazán?

  - Hogyne. Csak nem képzeled, hogy anélkül mennék el – formálta lassan a szavakat Brigitte, hogy időt nyerjen. – Kapsz tőlem… kapsz tőlem… áh, meg is van…

Besietett a szobájába és előhúzott a bőröndjéből egy tiszta, takaros díszzsebkendőt. Átnyújtotta Cyrillnek, aki könnyes szemmel úgy tekintett rá, mintha egy szent ereklyét adtak volna a kezébe.

   - Hogy legyen valami, ami emlékeztet rám – dünnyögte Brigitte.

  - Sosem feledlek el! Megesküszöm neked. Ezt pedig – zárta a tenyerébe a zsebkendőt – örökké a szívem fölött fogom hordani.

Brigitte még egyszer elmosolyodott, megcirógatta Cyrill arcát és gyors mozdulattal kifordult a szobából. Az ajtót kicsit nagyobb csattanással csukta be, mint szerette volna.