Az ég szürke gyászruhát öltött London felett, a Tanács épülete előtt didergő varjak gyülekeztek. Néha meg-megcsipkedték egymást, izgága tekintettel méregették a járókelőket, hátha elhullik nekik néhány morzsa. Demetrios hűvös pillantással kísérte figyelemmel a madarakat. Mikor a közelükbe ért, botjával arrébb hessegette őket, mire a varjak sértetten odébb galoppoztak, hogy megigazgassák felborzolt tollazatukat. A lordprotektor benyitott a Tanács főépületének kapuján, a kupolás, márványos oszlopokkal övezett előcsarnokban minden lépése súlyos visszhangot keltett. Tartotta magát ahhoz, hogy az ülésekre ő érkezzen elsőként, és ő is távozzon utolsónak – éber figyelemmel kísérve a Tanácsban történteket, akár egy jó hajóskapitány a parancsnoki hídon állva. Ma azonban megelőzték, a nagyteremben egy zilált hajú, karikás szemű férfi üldögélt. Meredten bámulta a padlózat mintáit, tenyerében egy papírba tekert holmit szorongatott. Demetrios nem tudta kivenni mi lehet az, mindössze annyit érzékelt, hogy valami kemény, szabálytalan alakú tárgy. Levette a kalapját, odalépett a vacogó férfihoz, majd köszönés helyett a kezét nyújtotta.

   - Őszinte részvétem, fiam.

Cyrill a mély hangtól összerezzent, eddig valószínűleg észre sem vette a lordprotektort. Hirtelen kapott oda a kezével és halkan motyogott valamit. Demetrios helyet foglalt az ítészek pulpitusa mellett, végigsimított ősz haján, és díszbotját finoman a karfának támasztotta. Halántékán olyan erősen lüktettek az erek, hogy belesajdult a feje. Ujjával kis körökben masszírozni kezdte a homlokát, de a szüntelen zúgás alig csillapodott. Kisvártatva mások is érkeztek, ki-ki elfoglalta saját helyét, de most a megszokottnál valamivel csendesebben fecsegtek egymással. Cyrill még mindig egyedül ücsörgött, mint egy apró sziget az óceán közepén. A legtöbben ügyet sem vetettek rá, kivéve Howard Titteringtont, aki fittyet hányva a protokollra lehuppant Cyrill mellé és vigasztalóan átkarolta a vállát.

Súlyosan döndült a nehéz ajtó, amikor James McDowall és családja belépett a terembe. Egyszerre az összes szempár rájuk szegeződött. Fojtott pusmogások hallatszottak minden irányból, Samuel Titterington az ujjain számolta az éveket, hogy mikor látott utoljára McDowallt londoni tanácsülésen. James előlépett, mélykék felöltője majdnem feketének tűnt még az erős fényben is. Megállt Cyrill előtt, kemény, de határozott mozdulattal meghajtotta a fejét, majd a családjával együtt letelepedtek a legfelső sorban.

Isaiah Carnon az esetek többségében magabiztos és megnyerő mosollyal lépett be bármilyen helyiségbe, most azonban pengevékonyra összeszorított ajkakkal robogott át a termen. Tekintete komor volt, akár a februári éjszaka, nyomát sem lehetett felfedezni annak a dévajon csillanó szempárnak, ami olyan egyedivé tette. Odalépett Cyrillhez és barátian meglapogatta csontos vállát, majd elfoglalta a helyét az ítészek asztalánál, közvetlenül Demetrios mellett.

   - Még mindig semmi hír?

   - Sajnos nincs – felelte borús hangon a lordprotektor. – A Yardról elküldték a rendőrségi jelentést. Egyelőre nem sejtik, ki lehetett az elkövető. Vagy kik.

  - Akárkik is voltak, remélem, elkapják őket. Elmentem a házhoz, borzalmas, amit műveltek. Szerencsétlen Cyrill, hol fogja meghúzni magát?

   - Nem tudom. De majd kitalálunk neki valamit.

Cyrill mellé most az öreg Montgomery Thomsett ereszkedett le és hosszan kezdett beszélni hozzá. Isaiah egy darabig figyelte őket, de aztán másfelé kalandoztak a gondolatai.

  - Bolond szél fúj Türingia felől… Nem hittem volna, hogy így végzi – dörmögte inkább csak magának. – Színt hozott ebbe a nyomasztó országba.

   - Az biztos, hogy nem sok hozzá hasonló csodabogarat ismertem – bólogatott a lordprotektor. – Kiismerhetetlen természet volt.

   - Mint a legtöbb nő – jegyezte meg sötéten Isaiah.

Demetrios észrevette, hogy a férfi folyton a bejárat felé sandít, de már senki sem lépett be az ajtón. A padsoroknak alig több mint a fele telt meg, fekete foghíjak tátongtak szerte a teremben. Lassacskán minden ítész megérkezett, utoljára Logan Dashwood vonult a nagyasztalhoz. Széke hangosan csikorgott, miközben maga alá húzta.

   - A pontosság még mindig nem tartozik az erősségeid közé – mordult fel Isaiah.

   - Én legalább itt vagyok, ellenben a másik két Carnonnal – húzta el gúnyosan a hangját Logan. – Apropó hol vannak?

  - Nyaralni mentek – szorította össze a száját Isaiah, egyik keze ökölbe szorult az asztal lapja alatt.

   - Áh igen, az örök nászutasok.

Hogy megelőzze a további szóváltást, a lordprotektor felemelkedett a helyéről. Méltóságteljesen végignézett a vámpírok során, mint egy színész versmondás előtt, tengerzöld tekintete végül Cyrillen állapodott meg.

   - Hilde Whitborne tragikus halála után a mai tanácsülést igyekszünk rövidre fogni. Megadom a szót a Maddern-háznak.

Ragadozó tekintetű férfi állt fel a terem közepén, középen elválasztott haja elegáns párhuzamos ívekben simult a fejbőrére. Lovat ábrázoló feketeköves gyűrűjét messziről észre lehetett venni, ahogy finoman összefonta ujjait a csípője előtt.

  - Mélyen tisztelt lordprotektor, tisztelt egybegyűltek! A Maddern-ház minden tagja nevében szólok, amikor azt mondom, a hosszú évszázadok során alázattal és lojalitással viseltettünk és viseltetünk a londoni Tanács szabályzata iránt. Ennek ellenére mégis kötelességemnek tartom, hogy rávilágítsak egynémely szabály idejétmúltságára.

   - Vajon hány óra kellett, hogy bemagolja ezt a szöveget? – mormogta Isaiah Demetrios felé.

  - A Tanács jelenlegi szabályzata értelmében csupán nagykorú férfiakat és nőket lehet vámpírrá tenni. Az indoklás szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját maga döntsön egy ilyen sorsfordító lépésről, kiskorúakat pedig nem tehetünk ki ilyen súlyos és felelősségteljes elhatározásnak.

 - Ezt a kérdést már megvitattuk, térjen a lényegre, Mr. Maddern – koppantott az asztal türelmetlenül a lordprotektor. A férfit nem idesegítette, hogy félbeszakították, mosolya mintha szélesebbé is vált volna.

   - Felhívnám a tisztelt tanácstagok figyelmét, hogy a mai napig előfordulnak olyan esetek, amikor nagykorút tesznek vámpírrá saját akarata ellenére. Mivel a szabály így értelmét veszti, úgy vélem, jogosan indítványozom, hogy a fiatalkorúakkal kapcsolatos kérdést bocsássuk szavazásra.

A férfi szavai heves zúgolódást váltottak ki szerte a teremben, Isaiah ismét Demetrioshoz hajolt.

   - Kár, hogy a Perkinsek nincsenek ma itt. Roland nem lenne ennyire biztos a dolgában, ha Viorica állandóan közbesipítozna.

A lordprotektor csendre intette a vámpírokat.

  - Ebben az ügyben hajthatatlan vagyok. Még elméleti síkon is nehéz átlátni, hogy milyen veszélyeket rejt magában egy ilyen engedmény, abba pedig bele sem merek gondolni, hogy a gyakorlatban hová fajulhat egy ilyen ellenőrizhetetlen új helyzet. Az indítványt elutasítom. Következő napirendi pont.

Roland Maddern még pár pillanatig állva maradt. Nem látszott csalódottnak, magabiztos mosollyal meredt előre, de nem a lordprotektor irányába, hanem Logan Dashwood felé, aki viszont tüntetőleg oldalra fordult. A férfi lassan visszaereszkedett a helyére és a hátralevő időben egy szót sem szólt. Az ülés végén nagy mozgolódás támadt a teremben, a visszhangos falak egyetlen hangos morajjá sűrítették össze a székek nyikordulását, a lábak dobogását és a nyüzsgő beszédet. Demetrios verejtékben úszó arccal dőlt hátra, a bútorok kontúrjai elhomályosodtak a szeme előtt, és a hangok is tompábban csengtek a fülében. Előhúzta zsebkendőjét, hogy megtörölgesse sápadt arcát és nyakszirtjét.

   - Rossz bőrben vagy – állapította meg Isaiah.

   - A cudar idő az oka.

   - Ugye nem azt próbálod velem elhitetni, hogy vámpír létedre megfáztál az esőben?

Demetrios mosolyogva legyintett, Isaiah arca azonban komor maradt.

   - Mióta?

  - Majdnem két hónapja… akkor is csak egy szerencsétlen öregember. Magányosan élt, ráadásul elmeháborodott volt, azt sem tudta, ki vagyok. Nem vagyok rá túl büszke.

Isaiah megcsóválta a fejét. Homlokán gyülekeztek a ráncok, de nem a haragtól, hanem az aggodalomtól. A lordprotektor újra felemelte a kezét.

   - Hagyd el, úgyis tudom, mit akarsz mondani…

   - Elismerem, hogy az elvek fontosak, de ebben az esetben csak azt éred el, hogy halálra éhezteted magad.

   - Ez nem pusztán az elvekről szól – koppantott szigorúan a botjával Demetrios. Magasra emelte az állát, feje mind jobban remegett, ahogy egyre nagyobb hévvel beszélt. – Nem vagyok hajlandó tétlenül nézni, ahogy az erőszak és a brutalitás mind jobban elburjánzik a társadalmunkban. Bennem is működnek ösztönök, mint mindenki másban, de nem szükséges, hogy ezek irányítsanak bennünket. Akármit is állítasz, ez egy betegség, amit ki lehet, és ki is kell kúrálni. Nekem pedig tennem kell valamit azért, hogy a jelenlegi állapotoknál… kulturáltabban élhessük a mindennapjainkat.

   - Ehhez még a lordprotektornak is kevés a hatalma.

Demetrios pár pillanat erejéig kővé meredve bámult Isaiah-ra, aztán lassan feltápászkodott.

   - Sajnálatos módon nincs időm végighallgatni Signor Carnon-Vecchione legújabb prédikációját.

   - Hát persze – biccentett Isaiah kópé vigyorral. – Hívja a kötelesség, Dr. Swinburne?

Az ironikus hangsúllyal kanyarított utolsó szó még sokáig visszacsengett a lordprotektor fülében. Elmosolyodott, de bölcs tekintetében szomorúság bujkált.

   - Közülünk azt hiszem, te tudhatod a legjobban, mennyire nem bíznak itt a külföldiekben.

Odakint az utcán vékony cseppekben szemerkélt a késő őszi eső. Demetrios erősen kapaszkodott, a szél többször is kis híján kicsavarta a kezéből az esernyőt. Felhagyott azzal a tervével, hogy gyalog menjen, így végül leintett egy kocsit. A puha ülés jólesett a hátának, fejfájása is csillapodott kissé. Kalapját az ölébe helyezte, és az ablakon keresztül figyelte az utcatáblákat. A külváros felé haladva egyre intenzívebben érezte a szagokat, gyárkémények füstje elegyedett a pékségek kemencéjének soha szét nem oszló illatával.

A kocsiból egy csendes környéken szállt ki. Az eső éppen elállt, csupán a lámpákról és az ereszcsatornákról csepegett a víz. Szabályos, szögletes házak sorakoztak az utca két oldalán, többségük két- vagy háromszintes volt. Demetrios megigazította a gallérját, előkotort a mellényéből egy kicsiny kártyát és ellenőrizte a pontos címet. A megfelelő házhoz érve még megállt pár percre a kerítésnél és tüzetesen végigmérte az épületet az előkerttel. A függönyök minden ablakban pontosan ugyanolyan szögben lejtettek, mintha csak egy színházi díszlet kellékei lettek volna. A ház előtti sövény is takarosan metszett volt, tövében lila hangák virágoztak. Demetrios a bejárathoz lépett és becsöngetett. Vékony alkatú, negyven év körüli nő nyitott ajtót, hullámos barna haja kontyba volt tűzve.

   - Mrs. Bletchley? Üdvözlöm, a nevem Dr. Edward Swinburne – emelt kalapot Demetrios.

A nő arca felderült, szívélyes mosollyal invitálta beljebb a férfit. A lordprotektor körülnézett, udvarias megjegyzést tett a berendezésre, bár az olcsó nippeket és antik váza utánzatokat különösen ízléstelennek találta, de épp erre számított. Mindössze azt furcsállta, hogy semmilyen személyes tárgyat nem talált, se festményeket, se portrékat az asszony szüleiről vagy a férjéről, a nemrég elhunyt professzorról.

   - Igazán örülök, hogy el tudott jönni. Kérem, foglaljon helyet – nyújtotta a karját Mrs. Bletchley a kanapé felé. – Megkínálhatom valamivel? Teát? Süteményt?

Demetrios figyelmét nem kerülte el az asszony elegáns ruhája, kíváncsi lett volna rá, hogy vajon akkor is ezt viselné-e, ha egyedül lenne a házban.

   - Ó nem, köszönöm. Sajnos nincs túl sok időm. Ha megengedi, szeretném megtekinteni a kérdéses helyszínt.

   - Hogyne. Erre tessék.

Hátul a konyhakertet legalább olyan gondossággal ápolták, mint a ház többi részét, a fiatal növények egymástól pontosan kiszámított távolságra voltak a földbe ültetve. Az idilli összképet egyedül egy korhadt fa csúfította el, amely a szomszédos kertből átbillenve beszakította a kerítést és maga alá temetett néhány cserjét. Demetrios közelebb hajolt és alaposabban szemügyre vette a törzset.

   - Ki lakik a szomszédban?

  - Egy Boyd nevű férfi, másfél éve költözött ide. Belfastból – tette hozzá a nő olyan hangsúllyal, mint amikor valaki bogarat talál a levesében. – Napok óta kalapálta ezt a fát a fejszével, hiába mondtam neki, hogy nincs elég hely ahhoz, hogy biztonságosan ki tudja vágni. Csak fütyült rám, most pedig tessék, itt az eredmény.

   - Jól emlékszem, hogy a levelében azt írta, hogy két napja történt a baleset?

   - Igen, késő éjszaka.

   - Valóban, nagy vihar volt – húzta ki magát Demetrios. – Nos, azt hiszem, eleget láttam.

Mrs. Bletchley elégedett mosollyal kísérte vissza a férfit a házba, gondolatban már a papírmunkát készítette elő. Demetrios finoman megköszörülte a torkát.

   - Nézze asszonyom, roppantul sajnálom, ami a kertjével történt. De attól tartok, hogy nincs meg a kellő jogalapunk ahhoz, hogy bíróság elé vigyük az ügyet, ahogyan azt a levelében kérte tőlem.

A nő ajka pengevékony lett, karját keresztbefonva leült az egyik fotelba.

   - Csalódott vagyok, Dr. Swinburne. Több helyen is érdeklődtem maga felől és csupa jó véleményt hallottam. A sikerrátája impozáns, nemzetközileg is elismert, a kamarában csak tisztelettel beszélnek magáról.

   - Ez igazán hízelgő – hajtott fejet Demetrios.

   - És most mégis azt mondja, hogy nem tehetünk semmit.

   - Attól tartok, nem. Személyi sérülés nem történt, az anyagi kár elhanyagolható mértékű. Még ha a bíróság hajlandó is lenne megtárgyalni, legfeljebb egy kisebb bírságig tudnánk eljuttatni az ügyet. Nevetségesen alacsony összegről lenne szó.

Mrs. Bletchley feszes, zaklatott kézmozdulattal simította le a csipketerítőt.

  - Nekem ugyan semmilyen jogi képesítésem nincs, de azt még én is látom, hogy azt a fát szándékosan úgy nyiszálták, hogy az első széllökéstől a kertemre dőljön.

   - Erre semmi egyértelmű jel nem utal. Lehet, hogy az a vihar önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy kidöntse a fát. Most pedig ha megbocsát…

A férfi a hall felé mozdult, de nem lépett ki az ajtón. Észrevette, hogy Mrs. Bletchley alig pislog, miközben őt figyeli.

  - Ha a sikerrátája vagy a tiszteletdíja miatt aggódik, meg tudjuk oldani a dolgot. Nekem van annyira fontos ez az ügy, hogy hajlandó legyek nagyobb összeget áldozni rá.

Demetrios elutasítóan emelte fel a kezét. A fejfájása visszatért, jóval erősebben, mint korábban. A nő felkelt a karosszékből és a férfi elé lépett, elállva az útját.

   - Ha pedig így sem működik, másképp is megoldható a kérdés.

Szemeit a férfi ajkára szegezte, majd jelentőségteljesen felpillantott. Demetrios arca tűzforró lett, a szédülés úgy rántotta magával, mint egy félelmetes erejű örvény a háborgó tengeren. Közelebb hajolt az asszony vállához, a nő bőrének ibolyaillata a maradék önuralmát is kioltotta. Gépiesen cselekedett, Mrs. Bletchleynek kiáltani sem volt ideje, gyorsabban vesztette el az eszméletét, mint hogy a langyos vér Demetrios kiszáradt torkába ért volna. A férfi feje percek alatt kitisztult, lihegve támaszkodott meg a kandalló párkányában. Visszatántorgott a szoba közepére és leroskadt a kanapéra. A vér felfrissítette, mégis gyengének és hitványnak érezte magát.

Tekintete a kijárat felé vándorolt, de hirtelen rémület hasított a szívébe, amikor a hallban a nő csatos cipője mellett megpillantott még két párat - két jóval kisebb méretű, fűzős gyerekcipőt. Felkelt és a lehető leghalkabban az ölébe vette a halott asszonyt, és a konyhából nyíló, kolbászszagú kamrába rejtette. Gyomra felkavarodott a vegyes illatoktól, amint a liszteszsákra fektette a holttestet, a vér még mindig vékony sugárban szivárgott egyenesen a fehér lisztbe, ami halvány, rózsaszín foltokká csomósodott. Bereteszelte a kamraajtót, magában tervezgetve, később hogyan szabaduljon meg a nyomoktól, majd óvatos léptekkel elindult az emelet felé, mint egy holdkóros.

A fenti gyerekszoba ajtaját zárva találta, így egy reszketeg sóhajjal halkan lenyomta a kilincset, és lassan kinyitotta. A két kiságyban egy fiú és egy lány feküdt összekócolt, fekete hajjal, egyik sem lehetett több hat évesnél, de egymás kiköpött másának tűntek. Álmatag tekintettel figyelték a férfi minden mozdulatát. Az ajtó lengése félúton megállt, Demetrios kiegyenesedett, de a fogantyút nem eresztette el, mintha a keze odafagyott volna. Agyában félelmetes gyorsasággal cikáztak a gondolatok, míg végül nagyon hosszú csend után fojtott hangon megszólalt.

   - Szervusztok… ne féljetek tőlem. Én édesanyátok rokona vagyok. Neki most… el kellett mennie egy kis időre. Arra kért meg, hogy vigyázzak rátok, ezért egy darabig nálam fogtok lakni. Majd útközben mindent megmagyarázok. Jó lesz így?

A gyerekek nem szóltak semmit, nem tűntek rémültnek vagy zavartnak, csak üvegesen bámulták a férfit. A fiúcska végül bólintott egyet.

  - Nagyszerű – próbált mosolyogni Demetrios. – Most… várjatok itt még egy kicsit. Azonnal visszajövök, addig öltözzetek fel. Hideg van odakint.

A férfi eltűnt a lépcsőn, a gyerekek még jó darabig nem mozdultak meg. Az éjszaka némaságában lassan egymásra néztek, rezzenéstelen pillantással kapaszkodott össze sötétkék tekintetük, mint akik valami súlyos, közös titok tudói lettek.