- A héten ez már a harmadik.

Az Arno folyó tetején a hold megannyi csillogó tükörcserépként úszott, a dóm harangjai végigkondultak a városon. A háztetők felett riadtan röppent fel egy galambraj, pohárkoccanás és fojtott nevetgélés hallatszott a közeli fogadóból. Francesco csizmája a jobb oldalán hevert, fáradt lábainak jól esett a hideg víz. Isaiah unottan piszkálta vékony kardja hegyével a kavicsokat, majd hátravetette a fejét, és elmélázva bámulta a csillagokat.

   - Le se szarod, amiről beszélek.

   - Figyelek, Francesco.

A férfi erre morogva egy követ hajított a folyóba, ami nagyot buggyanva elmerült. Forró lehetett a nappal, a levegő még estére sem tudott lehűlni. Az átmelegedett vöröses házfalak szinte ontották magukból a hőt, Francesco izzadva szenvedett a ruha alatt.

   - Mit akarsz ma csinálni?

   - Csak úgy kalandozni a városban – felelte titokzatosan Isaiah.

   - Nem, én ebben nem veszek részt megint, elegem van az őrültségeidből.

   - Ne játszd az eszedet, mintha te nem élveznéd ezeket a portyázásokat!

Isaiah puhán felnevetett, arcából elsöpört egy tincset.

  - Mindig megígéred, hogy ez az utolsó – fortyogott Francesco. – A legutóbb is úgy kellett átvágnunk magunkat az őrökön, majdnem kitörtem a nyakam az erkélyen, egy csónak ponyvája alatt kushadtunk órákig és mindezt miért? Mert neked pont Bibiana Contarini kellett.Véletlenül se egy fogadóslány vagy egy szajha, akit a kutya nem keres, ha eltűnik. Nem, neked Bibiana Contarini kellett, Firenze egyik leggazdagabb bankárának a lánya!

   - Francesco, te ezt nem érted…

A férfi megrázta a fejét, és dühösen a lábára cibálta a csizmát.

   - Köpök a hóbortodra.

   - Ha te akarod, mélyeszd a fogadat valami koszos ringyó nyakába – vonta meg a vállát Isaiah.

   - Mindegyiknek ugyanaz van a lába között.

Talicskák kereke csattogott végig az utcákban, a szatócsok és kereskedők hatalmas leplekbe és szőnyegekbe csavarva cipelték haza a megmaradt portékájukat. Isaiah felcsatolta a kardját, majd segítő kezet nyújtott Francescónak a felállásban. Miután leporolták magukat, elindultak a dómhoz vezető szűk sikátorokon, át a Piazza della Republicán. A rácsos ablakokból mandolin zene és mélyről feltörő, állatias röhögés szűrődött ki, a bordély ajtajában fedetlen keblű fiatal lányok illegették magukat. Végigsimogatták az elhaladó férfiakat, Isaiah és Francesco vállát is meg-megcirógatták, mint mikor hínár csusszan végig az ember testén a víz alatt. Vörösre mázolt ajkukat csábosan csücsörítették, tenyerükkel összepréselték és kacagva megremegtették melleiket a járókelőknek. Isaiah határozottan továbbhaladt, Francesco lemaradozva próbált lépést tartani vele a tömegben.

   - Tessék. Magyarázd meg nekem miért nem jók? Szépek, olcsók és könnyű prédák.

  - Jól mondtad. Olcsók és könnyű prédák – vágott vissza Isaiah. – Nekem ez így nem kihívás. Egy jólnevelt nemes hölgyet elcsábítani, a kegyeibe férkőzni… az már valami. Olyan az illatuk, mint egy édes süteménynek, és az a puha, tejfehér a bőrük, amin rubinként serken ki a vér.

   - Hallanád magad, mint egy telibekúrt költő.

Isaiah vállat vont, szája sarkában nevetés bujkált. A sikátor egyre szélesedett, a Santa Maria del Fiore monumentális kupolája árnyékot vetett a kis utcára. Francesco gyanakodva bámult fel a dómra, az aranyozott Krisztus freskók és arkangyalok farkasszemet néztek vele.

   - Muszáj mindig erre jönnünk? Utálom ezt a rohadt épületet.

   - Pedig szép.

   - Akkor tessék, menj be, idióta.

A férfi felvonta a szemöldökét, de nem válaszolt. Hirtelen megtorpant, és hunyorogva vizslatni kezdte az egyik zsalugáteres, háromszintes ház ablakát. 

   - Itt hemzsegnek az őrök. Menjünk már innen – zsörtölődött Francesco.

Isaiah lepisszegte. Óvatosan felkapott egy apró kavicsot, és párszor megdobta az emeleti ablakot. Odabent gyertya gyúlt, a színes, muranói üvegek aranysárga és zöld fényben ragyogtak. Francesco ide-oda kapkodta a tekintetét, és türelmetlenül megcibálta Isaiah bársonyzekéjét.

   - Mi a frászt csinálunk?

   - Várunk.

   - Várunk mire?

   - Egy finom falatra.

   - Megvesztél? Feltett szándékod, hogy megölj mindkettőnket?

Francesco hangja suttogóból hangosabb lett, Isaiah azonnal rátenyerelt a szájára és a falhoz nyomta.

   - Ne ugass már annyit, mert fellármázol mindenkit. Inkább tarts bakot.

   - Anyád tartson neked bakot.

   - Anyámat hagyd ki, különben is ő mindig jó volt hozzád.

Az utca néptelennek és csendesnek tűnt egy pillanatra, csak egy szekér nyikorgó kerekeit lehetett hallani a távolban. Francesco kelletlenül összefűzte az ujjait és megtartotta, amíg Isaiah felkapaszkodott az ablakhoz. Ügyesen és gyorsan mászott, mozdulatai könnyedek voltak, mint egy kandúrnak. Megszeppent női kuncogás, és cuppogó csókhangok hallatszottak, majd bezáródott a zsalu és ismét néma csönd lett.

Francesco egyedül maradt az utcán, szemeivel idegesen pásztázta a környéket. Bosszankodva lekuporodott a fal tövébe, és türelmesen várt. Utálta a veszélyes helyzeteket, túlságosan is szerette és féltette az életét. Ismét végigpörgette a rossz emlékeit – amikor gyerekkorukban Isaiah bemászott egy ismeretlen barlangba, elemelt a piacon egy gyümölcsöt, vagy kamaszként szinte naponta összeszólalkozott idegenekkel, melyek általában verekedéssé fajultak. Újra átélte ugyanazt a gyomorgörcsöt, hogy tehetetlenül belekeveredik a bajba, és csak súlytalanul sodródik unokatestvére oldalán. Gyűlölte ezt a helyzetet, és még most is emlékezett arra a mély megkönnyebbülésre, amikor vámpírként végre a Carnon család tagjává vált – feltárult előtte a kényelmes, gazdag élet, a könnyen kapható nők és semmittevés édes gyönyöre.

Francesco valahogy így képzelte a tökéletes, több száz évnyi pályafutását a Földön. Ehelyett most egy ház tövében kuporgott, és feszülten várta, hogy végre véget érjen a veszélyes kis kaland. Vánszorogva kúsztak a percek, mintha Isaiah órák óta a szobában lett volna. Már kis híján elbóbiskolt, amikor hirtelen ordítás hallatszott az emeletről, és egy kivágódó ajtó csattanása. Francesco riadtan felkapta a fejét, de mire felocsúdhatott volna Isaiah ugrott mellé, és galléron ragadta. Lélekszakadva rohantak Firenze utcáin, szinte alig bírta követni a kiszámíthatatlan sikátorról sikátorra cikázást. Mögöttük fegyveres őrök csizmadobogása visszhangzott, a fémek csörgése vészesen közelebb és közelebbinek tűnt. Isaiah jóval előrébb járt, gyorsan és fáradhatatlanul futott, nem úgy mint Francesco, aki halálra vált arccal próbált lépést tartani vele. Gyorsan elkötött két lovat egy kovácsműhely elől, és idegesen integetett.

   - Gyere már Francesco, az isten verjen meg!

A férfi nehézkesen nyeregbe vetette magát, Isaiah fél kézzel felrángatta, és vadul a lovakra rivallt. Sarkával párszor oldalba rúgta az állatot, hogy gyorsabb tempóra kényszerítse, a paták hangosan kopogtak végig a köveken. Az őrök lassacskán lemaradtak, a fegyvercsörgés helyett már csak Isaiah kaján nevetése töltötte be az utcát. Amikor városon kívülre értek egy erdős részre, a lovak lassítottak. A két férfi egymás mellett poroszkált, Francesco összeszorított ajkakkal, tüntetőleg hallgatott, így  Isaiah törte meg végül a kínos csendet.

   - Megúsztuk.

   - Bele se keveredtünk volna, te barom.

A ciprusfák égbenyúló fekete alakjai végighúzódtak a tájon, a tisztás felett felhőtlenül ragyogott az éjszakai égbolt. Isaiah végigfésülte ujjaival a menekülésben szétborzolt haját.

   - Neked ez tényleg megéri? – mordult rá Francesco.

A férfi elmélázott.

   - Nem akarok egy középszerű életet élni, és beérni azzal, ami karnyújtásnyira van.

   - De állandóan kockáztatsz! Nem tudom megérteni, mi a jó ebben...

   - Más világ, más színvonal.

Isaiah ujjai hegyén alvadt vér feketéllett.

   - Mégsem tűnsz elégedettnek – vetette oda gúnyosan.

Francesco kicsit előrébb lovagolt, látni akarta a férfi arcát. Isaiah nyeglén megvonta a vállát.

   - Nem tudom, miről beszélsz.

   - Jaj ne csináld, gyerekkorom óta ismerlek. Pontosan olyan fejet vágsz, mint amikor elloptad azt a körtét a pultról, végigrohantad a főteret, aztán beleharaptál és éretlen volt. Mégsem érte meg a sok fáradságot ez a kis nő?

A dombok felől már látni lehetett a Carnon kastélyt. Szélesen terpeszkedő, sárga épület volt, spalettás ablakiból kellemes, hívogató fény szűrődött ki. A kertet gondosan nyírt sövények és szobrok díszítették, középen egy szökőkútban csobogott halkan a víz. Isaiah nyeglén rántott egyet a gyeplőn.

   - Az a baj, hogy csak addig jó, amíg megszerzem – mormogta csalódottan. – Kéretik magukat, csábítom őket, beengednek, aztán valahogy minden olyan egyforma. Nem küzdenek, meg se szólalnak, csak rögtön elájulnak. Én ezt unom, nincs benne semmi izgalom, semmi tűz.

   - Baszd meg a jó dolgodat.

  - Komolyan beszélek! Itt minden nemes hölgy egyforma és unalmas. Bibiana, Angelica, Federica... Még a nevükre sem emlékszem, teljesen összefolyik, melyik ki volt.

Isaiah mogorván összegombolta magán a bársonyzekét.

   - Talán egy francia vagy angol kisasszony... talán azok másmilyenek.

Francesco megfékezte a lovát.

   - Teljesen mindegy hova mész, rájuk villantod a csábos mosolyod, és mindegyik a karjaidba alél. Ezek mind egyformák, nem várj nagy csodát.

Halkan vezették a lovakat az istállóba, és szép, becéző szavakkal nyugtatták őket, nehogy felnyerítsenek. Kora hajnal volt már, a legtöbb vámpír visszavonult a saját lakrészébe. Isaiah és Francesco lépteit visszaverték a márványfalak, pedig lopakodásukat egy macska is megirigyelte volna. Hirtelen nyikordult az egyik ajtó, és a gyertya megvilágított egy sápadt arcot.

   - Hát ti? – suttogott felháborodottan Giulia. – Mit műveltetek már megint?

Isaiah gyorsan befogta a nő száját, és csitítva megpuszilta párszor a halántékát.

   - Csitt, csitt... semmi olyasmit, amiről neked tudnod kéne.

Giulia dühösen elütötte a férfi kezét, vörös ajkait sértetten lebiggyesztette.

  - Ha tudni akarjátok jómadarak, Lorenzo már lefeküdt aludni – fonta össze a karját dölyfös felsőbbrendűséggel. – De nem örülne a kis kicsapongásotoknak.

   - Ne zsarolj te kis kígyó – vigyorodott el Isaiah. – Bújj szépen vissza mellé az ágyba.

A nő szélesen elmosolyodott, szabályos, hófehér fogsora szinte vakított a félhomályban. Mohó, kaján mosoly volt, mint amilyet csak a legszebb fruskák engednek meg maguknak hatalmuk teljes tudatában. Mézesmázosan a két férfi felé fordult, de tekintete kapzsin villant.

   - A Via de Martellin van egy ékszerész üzlet... láttam ott egy smaragdnyakláncot.

   - Majd beszélünk erről később – tuszkolta vissza az ajtó mögé Isaiah. – Tartsd a szád.

Francesco rosszallóan megrázta a fejét. Halkan osontak tovább saját szobáik felé, amikor egy ismerős hang mennydörgött végig a folyosón.

   - Idejöttök!

Az utasítás Lorenzótól hangzott, a férfi tekintete valósággal villámokat szórt.

   - Rohadt kis kurva – sziszegte Francesco.

A két férfi lehajtott fejjel besomfordált, az ajtó hangosan csapódott mögöttük. Lorenzo szobája mindenkiénél nagyobb volt, a mennyezetet kazettás berakás díszítette, melynek minden egyes négyzete egy-egy freskójelenetet rejtett. A falakon monumentális festmények és falikárpitok lógtak, az íróasztalon egy térkép hevert kiterítve. Lorenzo kényelmesen elhelyezkedett a trónszerű székben és összefonta ujjait. Ötven év körüli férfi volt, de arca olyan sima és makulátlan, mintha alabástromból faragták volna a reneszánsz mesterek. Tekintete nyugodtan és hűvösen pihent az éjjeli kalandorokon, feldúltságáról csak a fáradt karikák árulkodtak a szeme alatt.

   - Nem tűröm tovább ezt az ámokfutást – sóhajtotta álmosan.

Isaiah előrelépett, de alighogy kinyitotta a száját, Lorenzo rárivallt.

   - Egy szót se, Isaiah! Nincs erre mentség. Nem először vered fel a firenzei őrséget, és lefogadom ez most sem történt másképp. Nézzetek magatokra, mint valami koszos haramiák!

A két vámpír feszengve leporolta az ingujját, de csizmájuk otromba sárnyomokat hagyott a drága perzsa szőnyegen. Lorenzo megingatta a fejét.

   - Az nem érdekel, hogy magatokat bajba sodorjátok, de a Carnon-házat nem tehetitek ki ekkora veszélynek. Nem hiányzik, hogy a városi gárda tudomást szerezzen rólunk. Azt mondtam diszkréten csináljátok, bordélyházakban. Ez volt a kikötésem, de ti felrúgtátok.

Francesco izgatottan közbeszólt.

   - Én mondtam neki, hogy nem kéne…

   - Ne takarózz, Francesco! – fojtotta belé a szót Lorenzo. – Te is részese vagy ezeknek az ügyeknek. Mit gondoltok mi lesz, ha a város vezetése összefog és felgöngyölíti a gyilkosságokat?

   - Eltűntettem a harapásnyomot, mindig pengével megvágom a helyét, mintha csak…

   - És ezzel minden rendben? Ne álltasd magad.

Francesco a szeme sarkából észrevette Giulia libbenő fekete haját az egyik falikárpit mögül, de mire Isaiah-t oldalba bökte, a nő már visszabújt hallgatózni. Lorenzo komoran felállt az asztaltól és járkálni kezdett.

 - Elfogyott a türelmem. A legutóbbi eset óta azt hittem benőtt a fejetek lágya, és végre felelősségteljesen viselkedtek. Kénytelen leszek büntetést kiszabni rátok.

   - Ígérem ez volt az utolsó....

   - Elégszer hallottam ezt már, Isaiah. A szavadnak nincs súlya.

Lorenzo először Francesco felé fordult, aki feszengve toporgott a másik Vecchione árnyékában.

   - Ami téged illet, jó ideig nem hagyhatod el a Villa Corsinit.

A férfi szinte fellélegzett, alig bírta leplezni örömét, hogy végre nyugalomban lehet bajkeverő unokatestvérétől. Lorenzo ezután Isaiah elé lépett, tekintetük egybeforrt.

  - Ami pedig téged… Öt évre Viareggioba száműzlek, a Serata di Leoni bálon lássalak csak legközelebb. Megértetted?

A válasz egy kelletlen bólintás volt. A két vámpír lassan, hátrálva hagyta el a szobát, Francesco könnyednek érezte a lépteit, Isaiah azonban lesújtva baktatott fel a lépcsőn.

   - Öt évre abba az istenverte porfészekbe... Meg fogok őrülni az unalomtól.

   - Nem olyan vészes.

   - Ugyan már Francesco, Viareggióban nincsenek is szép nők.